Egy műfaj betokosodásának, bealkonyulásának egyik legegyértelműbb jele, ha már alig-alig lep meg bennünket bármely ilyen jellegű produkció. Valahogy ez a helyzet mostanában: egyre kevésbé kapom fel a fejem az iszonyatos mennyiségben érkező albumpromókra, legyen az a legaktuálisabb amerikai-brit sztárbanda vagy a legeldugottabb kelet-timori underground post-progresszív blackened ukulele-core formáció. Persze lehet, hogy egyszerűen csak velem van a baj és negyvenévnyi zenehallgatást követően mindösszesen csak besokalltam. Ám valahogy mégis túl könnyűnek érzem az utóbbi magyarázatot.
Szerencsére párhavonta azért belefutok olyan anyagokba, melyek aztán az összebarátkozásunkat követően szépen beleragadnak a lejátszómba és ki sem akarnak onnan jönni napestig. A véletlennek természetesen (mint mindenben) itt is óriási szerepe volt. A HammerWorld magazin 351. számának CD-mellékleteként látott napvilágot a hazai Mirror zenekar második soralbuma "Lépés, lélegzet" címmel: mivel az életben nem hallottam még a bandáról, ahogy az lenni szokott, jó néhány hét késéssel hallgattam csak bele, hogy aztán három-négy pörgetés után azonnal elkapjon a kritikaírás legyőzhetetlen kényszere.
A legelején muszáj azonban pár negatívummal kezdenem: ez a zenekarnév tragikusan rossz. Jellegtelen, azonnal felejtős, ráadásul a magyar nyelven éneklő bandához semmiképpen sem passzol. Egy frappáns magyar név sokat dobhatna a csapaton, mert (sajnos) az ismertségük mértéke nem indokolja a megtartását. A másik dolog a borító: értem a letisztult minimalizmus varázsát, de ez leginkább egy repülőtéri ruhabolt hirdetőoszlopára emlékeztet, semmint egy modern metalcore együttes anyagára.
A Mirror 2015 óta létezik, debütalbumuk 2020 elején jelent meg "Óra indul" címmel és be kell valljam, minden jelzés nélkül ment el mellettünk. De szerencsére most alkalmam van bepótolni a mulasztásunkat és nagy örömmel teszem is ezt, mert a "Lépés, lélegzet" brutálisan erős anyag lett.
A dallamos, óóóózós, amerikai ízű refrének és a nyers, hardcore/metalcore riffelés, nyers verzeének kettőse az egyik leglerágottabb zenei csont, mely beugorhat bárkinek az elmúlt húsz évből. A Mirror melódiái a Nova Prospect / A.W.S. forrásvidékéről származnak, azonban a riffek/ütemek terén sokkal súlyosabb a megszólalásuk.
Acosta Olivér személyében pedig egy olyan énekes aprítja a mikrofont náluk, akinek a szövegritmikája, dalszövegei magasan kiemelik a bandát a kortársaik közül. A Mirror minimális elektronikával dolgozik, leginkább csak színező vagy hangzásdúsító szerepe van a szintetizátornak/samplernek.
A tíztételes, negyvenperces korong iszonyatosan kompakt: egyedül a záró Hogy vagy? című tétel lóg ki egy kicsit róla az akusztikus, lazán együtténeklős hangulatával. Azonban a Bukás, a Történet, a Kovács Krisztián (Fish!) vendégszereplésével készült Hív még, no meg a lemez leghúzósabb nótája, a Ház, ágy, testvérek a szenzációs ritmizálású csordavokáljával (nem túlzás) zseniálisak, hirtelen nem is tudnék a hasonszőrű hazai modern metalcore bandák közül felhozni olyan produkciót, melyben a zene és a szöveg ilyen egységet alkot. Az anyag hangzása is remek: a felvételek a Miracle Sound stúdióban készültek, a keverésért és a produceri munkáért Vári Gábor felelt, akinek egyre több kiemelkedő hazai anyagot köszönhetünk.
A Mirror friss, dallamos, de ha kell, kellően súlyos modern metalcore-t játszik, kifejezetten színvonalas és elgondolkodtató magyar szövegekkel. Számomra külön öröm, hogy a prozódia hibátlan, remek az énekes ritmikai és szövegjátéka, a szófordulatok azonnal a fülünkbe és a fejünkbe ragadnak, a koncerteken történő közönségénekeltetés lehetősége tehát eleve adott.
Számomra eddig a "Lépés, lélegzet" az év hazai meglepetéslemeze. Nagyon szorítok nekik, hogy ki tudjanak törni az ismeretlenségből, mert pontosan az ilyen fiatal csapatokra, ilyen dalokra lenne szüksége a magyar színtérnek, hogy be tudják húzni a friss generációkat a rockzenébe. Hajrá!
9/10
