Vannak azok a zenekarok, melyek lehetnek bármennyire undergroundok, jó eséllyel senkinek sem kell bemutatni őket. Ilyen vagy olyan formában már biztosan minden metalkedvelő találkozott velük, legalább név szintjén. Idesorolhatóak az olyan csapatok, mint a Gorgoroth, a Mayhem, az Infant Annihilator vagy jelen kritikám tárgya, a Dying Fetus.

Mélyebben most nem mennék bele a Maryland-i trió bemutatásába, a lényeg, hogy elég komoly és tömött múlttal rendelkező tech-death gárdáról van szó, melynek a legnagyobb egyediségét technikásságán kívül a dupla vokál adja. Az ének klasszikusabb, old schoolabb fajta, és egy már-már goregrindba hajló, ultramély. Ezentúl talán még annyit lehetne hozzájuk fűzni, hogy a jól bejáratott belezős, darabolós, hullaerőszakolós szövegvilág helyett többségében társadalomkritikus, politizálós, elgondolkozós szövegekkel operálnak. Ennyit a bevezetésből, lássuk, milyen a csapat kilencedik lemeze, a "Make Them Beg For Death". 

Kifejezetten hálátlan feladat újságíróként tartalmas kritikát írni a Dying Fetus soron következő albumairól. Egyrészt, aki ismeri a csapat munkásságát, az a '96-os debüt óta tudja, hogy mire számítson, és különösebben nem fog meglepődni a hallottakon. Másrészt, aki viszont nem ismeri, annak érzékletesen bemutatni őket egy párbekezdéses cikken keresztül szinte lehetetlen, vagy legalábbis megterhelőbb feladat, mint elsőre tűnik. 

A legjobban úgy lehetne egy laikus számára körbeírni, hogy mire számítson ettől a kicsit több, mint 35 perctől, hogy vegyél egy, az átlagosnál jóval összetettebb death csapatot, de a közép- vagy annál lassabb tempókat teljesen gyomláld ki az összképből. Tudom, hogy ez így most nagyon konyhanyelv, de várd ki a végét. 

A nyitó Enlighten Through Agony ipikus arcbamászós kezdés. Tömör, kicsit több mint háromperces cséphadarás, igazából az egész egy Dying Fetus-esszencia. A soron következő Compulsion For Cruelty volt az első dal, melyet bemutattak a lemezről. Nekem már akkor és ott az egyik legjobb ajánlólevél volt, főleg, hogy bevallom töredelmesen, a legutóbbi "Wrong One To Fuck With" című anyag nekem nem is igazán jött be, és már megjelenés után nagyjából két hónappal szinte semmire sem emlékeztem belőle. De a Compulsion ... adott némi okot a bizakodásra, hogy talán üt akkorát majd ez a lemez, mint például a 2009-es "Descend Into Depravity". 

A következő dal újfent egy kislemezdal, a Feast Of Ashes. Ez is egy bejáratottabb sémát követő szerzemény, annyi extrával, hogy a csapat döngölősebb tételei közé sorolható. Ja igen, és a klipje közel sem annyira brutális, mint amennyire egy-két oldalon láttam beharangozva. Ne ezt mutogassátok a gyereknek elalvás előtt, de azért messze nem olyan húzós, mint az előző album Die With Integrity klipje. 

A Throw Them In The Van vérbeli death metal szögelés, igazi headbanger dal, melynek kapcsán biztos vagyok abban, hogy moshpit-himnusszá fog válni rövid időn belül. Az Unbridled Fury az utolsó klipes dal a lemezről. Ennek van egy minimális old-school ízvilága, talán még ez a legátlagosabb nóta az egész lemezről. Viszont itt már maradéktalanul előkerültnek a csapatra jellemző ultratekerős gitártémák. 

Az album - számomra - egyértelmű csúcspontja a When The Trend Ends. Ez a dal a nagybetűs mészárlás, egy félpillanatnyi üresjárat nélkül, és ami plusz öröm, hogy a basszustémákért felelős Sean Beasley olyan őrjöngést rendez a másik mikrofon mögött, hogy öröm hallgatni. Még két dalt emelnék ki, a lemezt záró Hero's Grave/Subterfuge párost. A 37 perc legjobb gitártémáit tartalmazza ez a két tétel, melyek közül a Subterfuge fináléja hamisítatlan Dying Fetus-os arcbezúzás. 

A trió most is kifogástalan munkát végzett zenészi oldalról nézve. Nem találták fel újra magukat, csak továbbra is ugyanazt az ultratechnikás, de közben zsigeri death metalt játsszák, amit eddig is. Ami talán újdonság, az az, hogy a gitáros John Gallagher hangja talán most artikuláltabb, jobban érthető, mint eddig. Mondjuk, aki nincs kibékülve a masszív hörgéssel úgy alapból, annak ez így mindegy is lesz, de nekem azért simogatta a dobhártyámat rendesen. 

A dobok mögött Trey Williams továbbra is a legnagyobb király, penge ötlet volt 2007-ben bevenni. Ráadásul most a szokottnál több kimért ütemet játszik, úgyhogy remek alapot biztosít azoknak is, akik nem feltétlenül szeretnének kerékbe törni a moshpitben, viszont szeretnének egy masszívat headbangelni a koncerten. Ezek a dalok több mint alkalmasak rá. 

Amire még ki akarok térni, az a lemez borítója. Ez telitalálat. A retró horrorfilmes beütéssel és a kimondottan nyugtalanító képpel egész jól megmutatja, hogy mi vár zeneileg az emberre. Ezek mellett az album címe is elég király, kicsit direkt és sallangmentes, de lényegében a Dying Fetus zenéje is ilyen. 

Nem igazán tudok mibe belekötni a "Make Them Beg For Death" kapcsán. Lehetne olyanokon rugózni, hogy kevesebb, mint negyven perc az egész vagy azon, hogy 2023-hoz képest nagyon nyersen szól, de egy, ennek a zenének jót tesz a kompakt kiszerelés, szerintem senki nem tudna végighallgatni ebből közel egy órát és kettő, minél kézművesebb és sterilebb a hangzása egy death metal albumnak, annál lélektelenebb szokott lenni, ez így nyersen és ősemberesen jó. 

A Dying Fetus 2023-ban is hozza a kötelező súlyos durvulást, pont úgy, ahogy megszoktuk tőlük és ahogyan csak ők képesek ezt csinálni. 

10/10