Előző cikkünkben a Tábor Fesztivál off-programjaival foglalkoztunk. De mivel elsősorban ez egy zenei fesztivál, most essen néhány szó a zenekarokról is. Ahogy már írtam, a fellépők között megtalálhattuk a hazai mainstream színe-javát. Ráadásul ebben az évben szintet is lépett a fesztivál, hiszen két nemzetközi bandát is sikerült szerződtetniük az Alestorm és a Phil Campbell And The Bastard Sons képében. Mint ahogy már említettem, két színpadon zajlottak a koncertek. A koncertek előtt és után pedig a party-sátorban lehetett szórakozni. Felvezetésként Takács Vilkó egyszálgitáros műsorával, levezetésként pedig rockdiszkóval.

Az első napon a Rockstars Not Dead nyitotta a koncertek sorát. Őket csak hallgatni sikerült a Balatonban hűsölve, illetve a koncert végét már a sátornál, mert hát minden koncertről nem akartunk lemaradni és utánuk már a Junkies következett. Nekik is kijutott a rekkenő hőségből, lévén, hogy délután fél 6-kor álltak színpadra. Mindez sem őket, sem a szép számban megjelent közönséget nem akadályozta abban, hogy egy jó bulit csapjanak.

Az utóbbi egyébként is jól elszórakozott egy hatalmas görögdinnyemintás strandlabdával, mely koncertről koncertre vándorolt a fesztivál végéig. De strandlabda nélkül is ment volna a buli a legnagyobb Junkies-slágerekre. A Maszk című dalt Hangyával kiegészülve adták elő Rikki Church tiszteletére.

A Moby Dick koncertje egy kis technikai probléma miatt csúszott, de a közönség annál lelkesebben várta Smiciéket a nagy melegben. A veterán thrash csapat pedig egy mondhatni best-of programmal hálálta meg a türelmet és a lelkesedést. A Kalapács zenekar már kellemesebb időben lépett színpadra, de náluk meg a jól ismert Pokolgép- és Kalapács-dalok forrósították (ha nem is a levegőt, de) a hangulatot és izzasztották meg a közönséget. Sajnos még mindig Sárközi Lajos nélkül. Őt Nagy Máté helyettesíti már egy ideje, akinek a Kalapács mellett van egy saját zenekara is Demonclaw néven.

A késő esti órákban a Mobilmánia gondoskodott a jó hangulatról, illetve annak fokozásáról. Aki követi a zenekar ténykedését, az tudja, hogy egy ideje már a Kárpátiából kiszállt Szíjártó Zsolt erősiti a csapatot. Az est fénypontja a Motörheadből ismert Phil Campbell And The Bastard Sons fellépése, mely egyben a fesztiválsorozat első nemzetközi fellépője is volt. Nekik ez már a második hazai koncertjük volt ebben az évben, hiszen őket láthattuk a Guns N' Roses előtt is a Puskás Arénában.

A hangzás most sokkal jobb volt, mint az Arénában, viszont itt azért jóval kevesebb néző is volt. Noha már két albummal is rendelkeznek, azért érzik ők is, hogy azok kevésbé ismertek és hogy a közönség leginkább a Motörhead-dalokra kíváncsi. Így a program felét a feldolgozások tették ki. Ezek közt akadt Hawkind és David Bowie is, meg aztán jónéhány Motörhead, úgymint Rock Out, Born To Raise Hell (melyre itt is közönségénekeltetés volt, akár csak a Guns előt), Going To Brazil vagy a kihagyhatatlan Ace Of Spades és a koncertet záró Killed By Death. De nyugodtan a Motörhead-dalok közé sorolhatjuk a Sex Pistols God Save The Queen című átiratát is. De itt még nem volt vége az estének, hiszen hátra volt még a házigazda Zorall koncertje is, majd az azt követő rockdiszkó.

A második napot a Dalriada nyitotta a rekkenő hőségben, majd a Lazarvs tartott feketemisét. Nekik sem lehetett könnyű dolguk, talpig feketében 1000 fokban, bár a hőmérséklet megidézte a poklot. Ezt követően a Rómeó Vérzik izzasztotta meg a közönséget. A Leander Kills-t most láttam először az új tagokkal. Megmondom őszintén, nekem session-zenészekkel kiegészült  Leander-Valentin páros hatása volt a produkciónak.

A két új tag, Nyerják Gábor és Barkóczi Bence hiába játssza le patentra a dalokat, de nekem a zene dinamikája többet kívánna meg annál, hogy szinte észrevétlenül legyenek a színpadon. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy apróbb technikai problémák is adódtak, melyek miatt nem tudtak igazán felszabadultak lenni. A produkció akkor kezdett el igazán élni, amikor néhány dal erejéig Bodor Máté is csatlakozott hozzájuk, aki nyilván az Alestorm miatt is a helyszínen tartózkodott. 

A Sing Sing fokozta a Rómeó Vérzik által felvezetett rock'n roll hangulatot. Mivel sötétedés után játszottak, így már pirotechnikai eszközökkel is meg tudták támogatni a produkciót. Lévai-Hangyássy Bence csatasorba állításával egy kis fiatalos lendület is került a csapatba, ahogy bemozogta a színpadot. Egyedül nekem még mindig a hónaljmirigyes Sipos Tomi lóg ki a sorból. Bár kétségkívül jók a hangi adottságai, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ha meghallom a hangját, főleg a Halál a májra című dalban, ne a Hónaljmirigy-átirat jusson az eszembe. Ehhez még hozájönnek a falunapos Mirigy-bulikon használt hajlongásai, gesztikulálásai is.

Az est főattrakciója az Alestorm volt. Többször hangoztatták, mennyire szeretik Magyarországot, és a hazai közönség is viszontszereti őket, lévén hogy Bodor Máté személyében magyar taguk is van. Ehhez még hozzájön, hogy a legutóbbi albumukon két magyar nyelvű (kissé fura akcentusú) szerzemény is található. Azt, hogy mennyire szeretnek itt lenni, mi sem bizonyítja jobban, minthogy már előző este megérkeztek a helyszínre, és össze lehetett velük futni a fesztivál területén éppúgy, mint a Balatonban fürdőzve. Így hát nem meglepő, hogy az esti koncert is jó hangulatban telt. A közönség egy emberként énekelte Christopher Bowes-szal a dalokat, különösképppen a "Pálinka For Everyone" strófát.

A Paddy And The Rats koncertje pedig egyenes folytatása volt az Alestorm bulijának, lévén hogy ők is a kalózvonalat használják fő imidzsüknek. Tehát a hangulat továbbra sem ült le. Sőt, tovább fokozódott, mikor a színpadon megjelent Máté és Christopher, hogy Paddy-ékkel közösen előadják a Drunken Sailort. Aztán a végén a Freedommal (melyet máig a legjobb Paddy-dalnak tartok, bár a közönség reakciójából ítélve nem csak én) meg is koronázták az estét. Végül, ahogy minden este a party-sátorban lehetett tartani egy kis levezetést.

Pénteki napon az Iron Maidnem kezdte a műsort. Nekik kellett leginkább megküzdeni a kánikulával, na meg persze egyúttal a közönségnek is, bár a színpadtól kicsit távolabbi, árnyékosabb helyekről is lehetett nézni a bulit. Sajnos a zenészeket pedig telibe kapta a nap ebben az időben. De hát a programkezdéssel sem lehet várni, amíg hűl a levegő, meg hát valakinek elsőnek is kell lenni. A közismert Maiden-dalok pedig tökéletesen alkalmasak arra, hogy beindítsák a bulit.

A másik színpadot a Mudfield nyitotta. Még nekik is kijutott a perzselő forróságból. Mára már szép kis rajongótábort tudhatnak magukénak. A rockrádiók is előszeretettel játsszák a dalaikat, így népes közönség fogadta őket. A másik színpadhoz vonulva a veterán punk-rockerek, az Aurora szórakoztatta a közönséget. Sajnos mint később kiderült, a fényképezőmben tönkrement a memóriakártya, amatőr módon pedig nem volt nálam tartalék, így aznap hiába hódoltam a hobbimnak, a koncertfotózásnak teljes másfél nap képanyaga ment a kukába. Így ezekről a koncertekről nem tudok fotókat illusztrációként beszúrni. Visszatérve a koncertekhez:  Vigiék után, ha a zsoltár nem is, a koncertprogram metalba váltott, ugyanis a Depresszióval folytatódott az este. És hát hiába az előző két napi nemzetközi fellépő, a nézőszám látványosan nagyobb volt.

Ugyebár csak hétvége volt már és aznap meg olyan zenekarok játszottak még, mint a Lord, a Pokolgép és hát elsősorban a Tankcsapda. Akikre ugyebár lehet mondani kígyót-békát, de a számok még mindig azt mutatják, hogy ők az ország első számú rockzenekara. Ezt mi sem bizonyítja jobban (nézőszámon kívül), minthogy az egyik büfés be is zárt a koncert idejére és kiírta, hogy a Tankcsapda után újra kinyitnak..

Szombaton aztán sikerült beszereznem egy memóriakártyát és újra felhőtlenül tudtam hódolni a hobbimnak. Persze csak az Akela után. Már csak azért is, mert sosem voltam nagy rajogójuk, így a Balaton hűs vize jobb opció volt. Másrészt pedig a vízből hallgatva a bulit azt vártuk, mikor megy át a produkció márhívóba vagy repatarurgyánba. Ezzel el is mondtam mindent a produkcióról. A Down For Whatever valóságos energiabomba volt napindítónak. A nagy meleg ellenére Kikiék fáradhatatlanul mozogták be a színpadot. Császár Robi erről a koncertről igazoltan volt távol a születendő gyermeke miatt, őt Mihalik Dávid helyettesítette.

Ha lett volna verseny a fesztivál legjobb hangulatú vagy legbulisabb koncertje címért, azt minden bizonnyal a Fish! nyerte volna. Kovács Krisztián eleve jó frontember, aki tudja, hogyan kell feltúrbózni a hangulatot, remekül tudja bevonni a közönséget a buliba. Kiválóan mérték fel a lehetőséget, hogy megragadják a Balaton-parti strandfeelinget. A már emlegetett strandlabda mellé még vagy egy tucatot bedobáltak, melyekkel aztán a közönség remekül elszórakozott. A legjobb ötlet viszont a tömeg lövöldözése volt vizipuskával. Gondolom, senki nem bánta a nagy melegben. A későbbiekben előkerült két felfújhatós delfin is, valamint egy gumicsónak a tömeg tetején Rose Dor felirattal, a benneülők pedig Lölő- és Andi-maszkban voltak, na de ne menjünk bele a politikába.

Az Edda Művek zenei teljesítményéhez, életművéhez kétség sem fér, de  Pataky Attila  teljesítményét elég sok kritka éri, most is sok helyen segítette ki a fia. A politikai is és ufós megnyílvánulásai miatt is kap hideget-meleget. Utóbbi miatt kapott egy kis fricskát is, ugyanis a tömegben egyszer csak felbukkant három fluoreszkáló UFO-figura. 

Az AWS-t most láttam először, mióta újra aktívan koncerteznek. Megértem azokat, akik azt mondják, hogy Örs nélkül ez már nem olyan. Nyilván. Nem csak Örs pótolhatatlan, hanem a személyisége is. Viszont kár lenne ezeket a dalokat veszni hagyni, meghagyni a múlt emlékének. Ráadásul az ittmaradt zenésztársaknak is kár lenne elvesztegetni, amit felépítettek, elértek. 

Az est főattrakciója a Road volt. Molnár Mátéék a tőlük megszokott energiával és profizmussal nyomták le a bulit a közismert slágerekkel. Ők is vígan eljátszadoztak a repkedő strandlabdákkal, amitől házibuli-hangulata is lett a koncertnek. Annak ellenére, hogy akár komolyabb baj is lehetett volna a pirotechnika közelébe kerülő műanyagok miatt, szerencsére baleset nélkül lement a buli. Egy másik kritikus pontja az volt a koncertnek, mikor valaki egy csónakban égő zöld fáklyával a kezében úszott a közönség fölött, de szerencsére baj ebből sem történt.

A fesztivált az Alvin és a Mókusok koncertje zárta. A laza kis punk-rock tökéletes lezárása volt a négy napnak. A koncert végét már nem vártam meg. Kicsit sok volt már a négy nap buli........vagy az új ismerősökkel búcsúzóul elfogyasztott italmennyiség.

Aki hozzám hasonlóan nem tud dönteni, hogy a nyarat fesztiválozással, vagy nyaralással töltse, annak nyugodtan tudom ajánlani ezt a fesztivált, mely az off-programokkal együtt talán a leggcsaládiasabb ilyen rendezvény hazánkban.