Valamelyik korábbi cikkemben említettem, hogy nem igazán vagyok oda a depresszív/szuicid black metalért. Számomra ez az alműfaj valamennyire mindig azt hordozza magában, hogy a benne ügyködő arcok (többségében továbbra is egy-két főt számláló projektekről beszélünk) nem elég képzettek ahhoz, hogy doom metalt játszanak, viszont mindenféleképpen a lehető legnyomasztóbb formában szeretnék sajnáltatni magukat publikusan.
Tudom, hogy ez most felháborító általánosítás, de bocsánatot nem fogok kérni érte, mert ez úgy jó 85-90%-ban lefedi azt, amit ez a színtér alapjáraton nyújtani képes. Persze mindig vannak erős kivételek. Az olyan produkciók, mint a svéd Lifelover (ők egyfajta szent tehenei a műfajnak, valószínűleg a prózaibb megközelítésük miatt), a grúz Psychonaut 4 (ők egy nagyon érdekes, kicsit delíriumos vonalat képviselnek), esetleg a főleg ambientben és atmoszferikus megoldásokban gondolkodó német ColdWorld vagy a hirtelen nagykiadóssá váló (konkrétan a Nuclear Blastnál székelő) amerikai Ghost Bath mindig adnak egy kis okot a reménykedésre, pláne egy ennyire reménytelen műfajban. És ide sorolnám még a személyes, és egyetlen kedvencemet a műfajban, a svéd Shiningot.
Az, hogy miért ennyire meghatározó számomra ez a svéd csapat, az főleg két dolognak tudható be. Egy: produkciós szempontból kiemelkedőek. Nemcsak a depis black terén, de úgy általában a black metal világán belül is. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy egyfelől látni és hallani, hogy egy abszolút maximalista csapatról van szó, és ez hatványozottan igaz a gárda motorját képező Niklas Kvarforth-ra. Amennyire balhés, kiállhatatlan, sőt, veszélyes figura hírében áll, annyira elkötelezett, nem csak a saját zenekara, hanem úgy általánosan a metalzene iránt. Ezt még a végén egy kicsit taglalom.
A másik ok, mely masszívan kiemeli őket az átlagból, az az, hogy ezt az egész levertség/gyűlölet/öngyűlölet témakört hogyan közelítik meg. Röviden, nagyon éretten. Kicsit jobban kifejtve: ez nem az a fajta depresszió és rossz kedv, amit egy kikosarazás, esetleg egy tinikori szakítás hagyott maga után, és csak és kizárólag úgy lehetett kúrálni, hogy szomorú zenét hallgatva olcsó vörösbort iszogatsz a haverokkal a Deák téren péntek este. Ez az a fajta tömény, mindent elemésztő sötétség, melyet fiatalon talán igazán meg sem értesz, idősebb korodban meg nem tudsz szabadulni tőle.
Amire az önpusztítást, mint gyógyszetr használod és képtelen vagy belátni, hogy ezzel csak még nagyobb kárt okozol magadnak és mindenkinek a környezetedben. Ezt a nihilt tizenegy album óta olyan brutális érzékletességgel szállítja a Shining, ahogy senki más. Meglátásom szerint ahhoz, hogy igazán felfogd Niklas-ék zenéjét, kell az a fajta érettség és tapasztalat, mely túlmutat a fiatalkori, mindenki által átélt problémákon. Egy kicsit meg kell járni hozzá a poklot oda-vissza.
Aki kicsit képben van a bandával, az tudja, hogy mire számítson. Szigorúan hat dal, egy óra körüli játékidővel, melyben jó eséllyel helyet kap egy instrumentális tétel is. Ami fixen változott, pontosabban inkább visszakanyarodott a kezdeti, konkrétan első két lemezes korszakhoz, az az, hogy az album címéből elmarad a számozás. Az utolsó ilyen a 2018-as "X: Varg utan flock" volt. Viszont a dalszöveg továbbra is svéd, úgyhogy aki pontosabban akarja tudni, hogy miről is szólnak, annak érdemes valamilyen fordítás után nézni.
Akadnak itt más változások is. A nyitó Avsändare okänd nyugtalanító zajongással kezd és az vált át a jól megszokott Shining-aprításba, mely aránylag hamar alább is hagy és egy jóval dallamosabb megközelítésbe kapcsol a dal. Ez az első komolyabb változás, és ez át is hatja az egész lemezt. Sok helyen sokkal dallamosabb az összkép, illetve Niklas is sokkal többet énekel tisztán. Ez egyébként nekem kimondottan bejött. Niklas hangja egyébként is az egyik legegyedibb az extrém metalon belül (nem véletlenül hívják ezer helyre vendégszerepelni), de már korábban is nyilvánvalóvá vált, hogy van képessége a tiszta énekhez is. Erre egyébként további jó példa a lemez közepén megjelenő Fidelis ad Mortem című dal, melyben kegyetlen jó kórusok képzik a vokált. Ráadásul a gitárokat a King Diamond gitárosa, Andy LaRocque biztosítja. Emiatt van egy izmos heavy metal beütése a dalnak, de ez a fajta diverzivitás kimondottan jót tesz a lemeznek.
Ami ezt a vonalat tovább gazdagítja, az a lemez instrumentális tétele, mely egy feldolgozás egy XIX. századi francia zeneszerzőtől, Erik Satie-től, és egy tisztán zongorás darab, a Åttahundratjugo. Ennél tökösebb választást én még az életben nem láttam, és az az érdekes, hogy nemhogy nem lóg ki az összképből, de pazar felvezetést biztosít a záró, ultrasötét Den permanenta sömnen kallarnak. Ennek a dalnak van egy olyan pulzáló atmoszférája, mely miatt képtelenség nem szeretni, és ami plusz az egészben, hogy talán a leginkább black metalos tétel a lemezen.
Még két dal maradt, melyről beszélnünk kell, mert véleményem szerint a lemez abszolút csúcspontjai, és a lehető legtökéletesebb körképet biztosítják a Shining világának. Az egyik a Snart är dom alla borta, mely mindazok mellett, hogy talán a legnyomasztóbb dal, ami az elmúlt két-három lemezen hallottam tőlük, még arra is képes volt, hogy bizonyos szekvenciáiban a doom metal legjobb vonásait is megidézze nekem. Az első majdnem kétharmada egy kifejezetten dallamos, még akár szépnek is nevezhető felvezetés, csak azért, hogy utána a dal utolsó harmada bevigye azt a bizonyos gyomrost.
A másik tétel az albumról elsőként bemutatott és ultrabeteg klippel megáldott Allt för döden. Ennek a dalnak, frankón mondom, "V: Halmstad (Niklas angående Niklas)" albumos beütése van. Ez több mint örömteli, ugyanis egyrészt a csapat legjobb lemezéről beszélünk, másrészt tetszik ez a fajta masszív múltidézés. Nem mellesleg ennél a dalnál jön ki, hogy az új felállás mennyire jól ért a dalíráshoz.
Az nem nagy titok, hogy kis túlzással nincs két olyan egymás utáni korongja a csapatnak, melyen ugyanaz lenne a gárda. Mondhatjuk úgy is, hogy Niklas az egyetlen konstans tag az alapítás óta. Most viszont sikerült belenyúlni a tutiba. Egyrészt itt van a Shadowquest gitárosa, Peter Huss. Ő már a korábban emlegetett Halmstad lemez óta oszlopos tagja a Shiningnak, viszont most kapott maga mellé egy igazi black metal veteránt, Charles Hedgert. Ő 2012 óta a Mayhem gitárosa, de játszott a Cradle Of Filth-ben is, sőt, nem is kell ilyen messzire evezni, a magyar black legenda Tormentornak is a koncertgitárosa 2020 óta. Ők ketten remek csapatot alkotnak és hibátlanul hozzák a 2007-es album óta kialakult Shining-stílust. Ez egyébként nem feltétlenül csak és kizárólag black metal, rengeteg más hatásból is építkezik, és jelen albumon itt-ott még akár post-rockos színezeteket is fel lehet fedezni.
A ritmusszekcióért szintén egy nagyon erősen sokat látott duó felel. A basszusért Alex Friberg okolható, aki olyan csapatokból lehet ismert, mint a Necrophobic, a Firespawn vagy a Trident. Bár a basszer soha nem volt kimagasló pontja a svédek zenéjének, de azért jó tudni, hogy egy ennyire értő arcra bízták azt a valószínűleg kicsit sem hálás feladatot, hogy izmos alapot adjon ennek az ötven percnek. A dobok mögött egy igazi nagyágyú, Nicholas Barker foglal helyet, aki egy sor zenekarban bizonyított már, de hogy csak párat említsek, Venom Inc., Cradle Of Filth, Dimmu Borgir, Lock Up, Anaal Nathrakh, Testament. Jellemzően koncertdobos, viszont az album teljesítménye is magáért beszél. Itt is kiváló témákat üt. Bár mostanában sajnos inkább arról híresült el, hogy nagyon komoly veseproblémákkal küzd egy ideje, de így is minden elismerés azért, amit ezen a lemezen nyújt. Nem lehetett fáklyás menet, és ezúton is jobbulást neki.
Ez a lemez semmivel sem nyújt kevesebbet, mint amit eddig megszokhattunk a Shiningtól. Amikor egy zenekar magáról nevez el egy albumot, annak mindig van egyfajta ars poetica-szerű jellege, egyfajta öndefiníció. Jelentem, ez is maradéktalanul érvényesül. Ha nem is feltétlenül arról van szó, hogy ezzel az albummal tökéletesen összefoglalná a Shining az eddigi évtizedeket, azért mindenképpen hibátlan körkép a zenekarról. Zárásnak engedjétek meg, hogy idézzem azt a pár sort, mellyel magát a zenekart jellemezte Niklas az album megjelenésekor egy posztban.
"A SHINING teljesen elpusztította az életemet és összetört minden egyes kapcsolatot, amim volt az évek során, és mégis, ez a beteg gyermekem jelent számomra mindent. Úgyhogy igen, hajlandó vagyok feláldozni érte akármit, ahogy eddig is tettem."
10/10
