Míg első két-három albumán az amerikai Baroness afféle progresszív sludge metalt játszott, az azt követő, tagcserékkel és turnébalesettel megspékelt korszakuk már sokkal inkább jellemezhető egyfajta art-rock fázisként, különösen a 2015-ös "Purple" és a 2019-es "Gold & Grey" anyagaik (kritikáink ITT és ITT olvashatók). Bevallom, egyre távolabb kezdtem érezni magam ettől az irányvonaltól, ráadásul ez utóbbi két korong hangzásától konkrétan a frászt kaptam.
Szerencsére David Fridmann producer ámokfutása már a múlté: a szeptember 15-án a banda saját kiadójának (Abraxan Hymns) gondozásában megérkezett hatodik stúdióalbum immár az együttes saját produceri irányításával,
Ami viszont számomra még örömtelibb, az az, hogy a fentebb már említett két utolsó albumot jellemző művészieskedő megközelítést jócskán visszafogták és ha tetszik, visszatértek egyrészt a metalosabb, másrészt a rockosabb vonalhoz és ennek a két összetevőnek az elegye határozza meg a "Stone" hangzását. Szerencsére elektronikus püttyögések, céltalan, idegesítő hangminták nyomát sem találjuk a lemezen, hanem végre újra a zenén van a hangsúly.
Az album anyaga tulajdonképpen már 2020 első felében összeállt: 2020-ban a zenekar egy Airbnb-lakásba vonult vissza a Pennsylvania és New York államok határán fekvő Barryville falucskában és ott írták meg, illetve vették fel a dalokat, melyekre a zenekarvezető John Baizley aztán a saját életére és veszteségeire reflektálva írta meg a dalszövegeket. Külön érdemes megemlíteni, hogy ez az első Baroness-lemez, melyet a korábbi albummal megegyező felállás készített.
A korongon kiemelt szerep jut Gina Gleason szólógitáros-háttérénekesnek is, aki még 2017-ben csatlakozott a zenekarhoz. A záró Bloom című, némileg a The Doobie Brothers atmoszferikus dolgait idéző tételben, mely kiválóan hozza a csapat southern rock gyökereit, nagyon szép harmóniákat énekel Baizley-vel és bár az album nem bővelkedik gitárszólókban, ahol Gleason keze elsül, azok bizony emlékezetes pillanatok.
A lemez két legérdekesebb tétele a teljesen egybefolyó Beneath The Rose és Choir, melyben Baizley narrálása/szövegmondása dominál a pulzáló, Mastodont idéző riffek felett. Az elsőben a kórus post-punk jellegű és ez a két nóta emlékeztet egyedül a korábbi két korong art-rock megközelítésére.
A két rövid akusztikus átvezetéssel együtt (a nyitó Embers a Bloom dallamaival játszik, a The Dirge pedig folkos ballada) a játékidő bő háromnegyed óra és ez a hossz pontosan elég: nem érezzük azt, hogy bármi túlnyújtva, túljátszva lenne. A dalok mindegyike remek dallamokkal és Baizley érzelmes hangjával teli kompozíció, szépen kifuttatva az emocionális csúcspontig. A Magnolia, az Under The Wheel, a Last Word, a Shine mind-mind remek darabok, melyek mindegyikét egy pulzáló riff vezeti, gyakran ikergitáros dallammenetekkel.
Nagyságrendekkel összeszedettebb és kihegyezettebb, rockosabb lett tehát a "Stone", mint két elődje: a Mastodon-jellegű sludge-riffelés és a '70-es évek klasszikus, folkos hard rockjának elegye zseniális és nagyon remélem, hogy a Baroness mozdonya végre a helyes vágányra állt.
Bár a zenekarvezető John Baizley mindig híres volt az állandó kísérletezgetésről és a változás kereséséről, illetve arról, hogy sosem akart két ugyanolyan lemezt elkészíteni, a friss korong új iránya számomra óriási pozitív meglepetés: két korábbi anyaguk után már nem sok bizodalmam volt az együttesben, de a "Stone" tényleg kiváló lett. Kérdés nélkül év végi toplistás anyag.
9,5/10
