Megmondom őszintén, kezdem elveszteni a fonalat a Fu Manchu és a Yawning Man zenekarok között lezajlott jammelgetésekkel, illetve ezek osztódásával kapcsolatosan. Írtam ugye a Big Scenic Nowhere 2020-as EP-jéről, meg a tavaly megjelent albumukról is (ezekről ITT és ITT olvashatsz), melyet Bob Balch gitáros (Fu Manchu), Gary Arce gitáros és Bill Stinson dobos (mindketten Yawning Man-tagok), valamint Tony Reed basszer (Mos Generator) hoztak tető alá és melynek zenei anyagát többnapos közös örömzenélésből ollózták össze. Amikor megjelent a "The Long Morrow", a srácok azt nyilatkozták, hogy vannak még elfekvőben további kiadatlan felvételek.

Erre idén tavasszal a kiadó elkezdi promózni egy Yawning Balch nevű banda anyagát, melyet szintén a fent említett arcok hoztak össze annyi különbséggel, hogy a basszusgitáros poszton Billy Corden állomásozik, nem pedig Tony Reed. A Yawning Balch bemutatkozása "Volume One" címmel jelent meg a Heavy Psych Sounds gondozásában július 7-én. Az instrumentális nagylemez tartalma szintén egy óriási jamhalmaz.

Amit nem értek: ez most egy másik zenekar, vagy megegyezik a Big Scenic Nowhere-féle örömzenélős csapattal? A felállás nagyjából fedi egymást, de akkor a kérdésem az, hogy miért más a név? Az én olvasatomban az lehet erre a válasz, hogy míg az egyik egy énekkel megtámogatott, valamelyest direktebb nótákkal opreráló cucc, addig a másik instrumentális és jóval elszálltabb.

A Yawning Balch anyaga negyvenhárom perces és mindössze három szerzemény tölti ki ezt az időt. Az első dal kapásból huszonegy és fél percre rúg: egy domináns basszustéma köré fűzik fel az egész nótát, melyben a gitárpedálok is nagyban felelnek az atmoszférateremtésért. Végighallgatva a darabot egyből kitisztul a kép, hogy miért is választották szét a két produkciót: ez az elmélkedős, merengős, távolbanézős zenei világ valóban leválasztható a Big Scenic Nowhere által képviselt irányról.

A Dreaming With Eyes Open maratoni hossza és egy idő után monotonitásba hajló íve ellenére is nagyon élvezetes, igaz, nem egy szokványos kompozíció, inkább amolyan relaxációs muzsika. Fejhallgatóval kagylózva biztosan bealudnék rá, de ezt most nem rosszindulatból írom, hanem azért, mert olyannyira nyugtató, andalító jelleggel bír.

Ahogy haladunk előre, úgy rövidülnek a szerzemények: a Cemetery Glitter már csak(!) tizennégy perces. Ez egy pszichedelikusabb felépítésű darab, a sötétebb, kissé nyugtalan hangképe miatt viszont kevésbé andalító, mint az előző. Utolsóként a Low Pressure Walley gördül elő a hangszórókból, mely mindössze hét és fél perces. Ez a dal valahol az előző kettő határmezsgyéjén helyezkedik el.

A Yawning Balch zenéje tehát nem evez egy csónakban a Big Scenic Nowhere-rel, ez egy jóval elszálltabb jammelés, melyben nincsenek súlyos gitárriffek, ellenben leviszi az ember pulzusszámát, megnyugtat, egy időre elfedi előlünk a világ mocskát. Jó hír, hogy "Volume Two" címmel november 3-án már érkezik is a folytatás.

9/10