Őszintén szólva mindig egy kicsit gondban vagyok, amikor egy csapatnak a debütáló lemezéről kell cikkeznem. Ilyenkor az ember óhatatlanul is reménykedik abban, hogy egy jól sikerült bemutatkozást fog hallani, részint mert senki sem szeretne rossz zenét hallgatni, részint mert valahol itt bekapcsol a lelkiismeret, hogy azért mégsem szeretném nagyon lehúzni valakiknek az első komoly próbálkozását.
Viszont ez sajnos néha elkerülhetetlen. Ez betudható sok tényezőnek. Leggyakrabban annak, hogy az adott csapatnak még nem alakult ki teljesen a zenei világa és sok a kísérletezés, amitől meg szétesik a produktum. De van amikor szimplán csak enyhén szólva sem nagy eresztés, amit a brigád kitalált. Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam az ír Fraught-ot, és első lemezüket, a "Transfixed On Dying Light"-ot.
Rögtön a közepébe csapok: a "Transfixed On Dying Light" nem egy hallgathatatlan borzalom, de az egyik leglaposabb album, melyet valaha hallottam. Nem is megfelelő kifejezés a lapos, inkább úgy mondanám, hogy üres. Ezek a srácok hivatalosan black/death metal vonalon mozognak, ez egyébként helytálló, viszont hogy miért és hogyan sikerült mind a két műfajból a lehető legsemmilyenebb elemeket összepárosítani, azt nem fogom tudni megérteni.
Kezdjük azzal, hogy a hangzás valahol a black metal necrosoundjának és a death metal old school vonalának a keveréke, és itt derül ki, hogy ezek nem csak hogy nem jó barátok, de kifejezetten ütik is egymást. Maga a lemez olyan szinten szól rosszul (kivéve a záró, egyben címadó dalt), hogy arra már rég hallottam példát. Beszéljünk magukról a dalokról. Először is, van belőlük hét (ami igazából nyolc, viszont a Prey című tételt a mi promópéldányunk nem tartalmazta), és többségük olyan öt perc körüli. Ezt csak azért éreztem fontosnak kiemelni, mert lényegében ennyit tudok elmondani ezekről a dalokról. Egyébként halálosan unalmas és szellős szerkezetű túrás az összes.
Ami talán minimálisan menthetővé teszi a helyzetet, az az énekes, Mark Brophy teljesítménye. Nem egy nagy lózung, viszont még is így kreatívabbak a vokálok, mint a dalok többi eleme. Ez alól kivétel a nyitó The Hunt, mely egy nagyon rövid időre még az Imperial Triumphant világát is megidézte számomra, mondjuk a későbbiekben ezzel a szupererejével pont semmit nem kezd, sem a dal, sem az album, de az a fél perc jót tett a lelkemnek.
A tagok többsége a Wound Upon Wound nevű, mára feloszlott csapatból érkezett: na most mivel ők alapvetően black metalban utaztak, ezért az, hogy a Fraught is kötelező elemként alkalmazza ezt a műfajt, az gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen. Apró érdekesség, hogyha rájuk keres az ember a Metal Archives-on, akkor az adatlapon használt fotó egy Anaal Nathrakh koncertkép, ergó remek ajánlóértékkel bír, hogy ők már bizony felléptek az Anaal Nathrakh előtt.
Ezen túlmenően viszont kábé semmi eggyezés nincs a Wound Upon Wound és a Fraught között. A death metal oldalt a basszus és az ének hozta magával. Ebben apró csavar, hogy a Fraught már egy régebbóta létező formáció, csak 2020-ig Drought néven futottak, na a basszeres Andy Coade és az énekes Mark Brophy ennek voltak a tagjai.
Ritka az, hogy egy lemezről ennyire semmit nem lehet elmondani. A "Transfixed On Dying Light" nem a legjobb ajánlás a csapat részéről. Fogalmam sincs, mit hoz számukra a jövő, de ha ez az egy lemez alapján kéne ítélnem, akkor bizony nem sok jót. Én azért titkon reménykedem benne, hogy a következő alkalommal valamivel nagyobbat fognak szólni, mert ez így még a tizenkettő egy tucat szinthez sem elég, pedig az az általános a műfajban. Jó lenne legalább eddig a szintig feljönni.
4/10
