Rozsdagyár

JUDAS PRIEST - Invincible Shield (2024)

2024. március 08. - Kovenant

cover_111.jpg

Sokadjára bizonyosodik be, hogy egy adott stílust csak azok tudnak hitelesen, szívből és autentikus módon játszani, de főleg abban a stílusban új dalokat írni, akik ott voltak annak a színtérnek a születésekor vagy éppen annak fénykorában alkottak. 

Teljesen felesleges ezt túlgondolni: minden dolognak, zenei trendnek vagy művészeti megközelítésnek van egy adott korszaka, melyben kiteljesedik, nyomot hagy, befolyással bír, majd a hullám lecsendesedésével más irányok, megközelítési módok törnek elő, válnak egyeduralkodóvá, a változó világot tükrözve. Nincsen ennél semmi sem természetesebb: tulajdonképpen csak a szcéna legnagyobbjai, a hatalmas, évtizedeken át hűségesnek bizonyuló közönséget kiépítő bandák maradhatnak fenn a radaron.

Éppen ezért felesleges (és talán megmosolyogtató is), amikor évtizedekkel egy adott korszak letűnését követően hirtelen fiatal zenészek fedezik fel maguknak szüleik, nagyszüleik lemezgyűjteményében az ötven évvel azelőtti dallamokat, megoldásokat és próbálják azt reprodukálni. Óhatatlanul lelketlen, hiteltelen produkciók jönnek ilyenkor létre, sok értelme nincs ezeknek a próbálkozásoknak, legfeljebb stílusgyakorlatként, leckefelmondásként értelmezhetőek.

Más a helyzet azonban a régi, legendás bandákkal: nekik senkit sem kell utánozniuk, csuklóból kirázzák azt a stílust, melyet sosem hagytak el, hiszen benne élnek már vagy negyven-ötven éve. Pontosan ilyen az egész heavy metal műfaj egyik alapítója, mindmáig tartóoszlopa, a brit Judas Priest is. Március 8-án jelent meg a Sony kiadó gondozásában tizenkilencedik stúdióalbumuk, az "Invincible Shield", mely a 2018-as "Firepower" korong utódja (kritikánk ITT olvasható).

A három bónusznótával együtt tizennégy tételes, bő egyórás anyag kapcsán sok dologra voltam kíváncsi előzetesen. Egyrészt Rob Halford hangja volt számomra a kulcskérdés: óriási csalódásként éltem volna meg, ha számos kortársához hasonlóan a stúdiós varázslás, az Auto-Tune csapdájába esett volna a teljesítménye, de szerencsére erről szó sincs. Végig elképesztően énekel a lemezen és bár százszázalékos biztonsággal nem jelenthetjük ki, hogy nincs itt semmi hangkorrekció, de érzésem szerint maga Halford sem érezné ezt korrektnek.

Másrészt a 2018 elején Parkinson-kórja miatt a turnézástól visszavonult Glenn Tipton gitáros szerepköre is érdekesnek tűnt. Habár a korongon minden dalban társszerzőként van feltüntetve, illetve az adatok szerint ő játszotta fel a saját sávjait, ezzel kapcsolatban vannak kétségeim. Minden bizonnyal hozott ötleteket vagy akár pár konkrét témát is, ám érzésem szerint a 2011-ben csatlakozott Richie Faulkner, illetve a producer/zenei rendező és élőben gitárosként szereplő Andy Sneap felelős itt döntően a dalszerzésért és a gitárjátékért.

Ha már produceri/hangmérnöki munka: az "Invincible Shield" állat módra szól, tényleg öröm hallgatni a rengeteg, mára szinte kizárólagosságot elért agyonkompresszált, dinamikátlan, műanyag megszólalású egyencucc után. Súlya van itt mindennek, a hangszerek a helyükön vannak, kiegyenlített a hangkép, egyszóval remek a hangzás.

A zenei tartalom pedig afféle Priest-örökzöld vagy Judas-esszencia. A britek Halford 1992-es kiválásáig mindig arról voltak híresek, hogy minden albumuk más volt, mindig újjal próbálkoztak, mégis azonnal felismerhetőek voltak kilométerekről is. A frontember 2003-as újracsatkozását követően azonban (szeniorkorba lépve) inkább már a klasszikus hangzásuk megtalálására és megszilárdítására törekedtek, érzésem szerint leginkább a rajongói igények kielégítése érdekében (a 2008-as "Nostradamus" lemezt most inkább hagyjuk).

Nos, az új anyag mintha a '80-as évek előtti tiszteletadás lenne (beleértve még az 1990-es "Painkiller" korongot is): az talán túlzás, hogy minden dalnál azonnal az eszünkbe jut egy korábbi Priest-klasszikus, de nagyon ismerős a zenei világ. De baj ez? Nem, korántsem. Tényleg azt várnánk hetven év feletti zenészektől (furcsa, de Andy Sneap is már ötvennégy éves), hogy most vágjanak bele valamiféle djentes, poliritmikus modern metalba vagy popos metalcore-ba? Na, az tényleg nevetséges lenne.

Ehelyett megkapjuk talán a Halford visszatérése óta legerősebb Judas-anyagot: egyetlen tölteléknóta sincs a korongon és ez óriási szó, mert azért korábban a britek is tudtak néhány gyengébb eresztést kitolni magukból minden lemezükön. A külön EP-is megjelentett három bónusztétel is igencsak korrekt, habár hangulatában valóban lelóg a lemezről, de ezekkel sincs gond, bőven ideférnek ezek is (az egyetlen kivétel talán a külső szerző által írt The Lodger).

Szóval bika lett az "Invincible Shield": nem számítottam erre, igazából azt vártam, hogy egy-két jobban eltalált szám mellett csak korrekt iparosmunka sorakozik majd itt és az egész valójában csak a turnézás apropójaként szolgál majd. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Tévedés ne essék: a britek nem találták fel a meleg vizet, nem újították meg önmagukat, csak ihletetten, vérprofi módra tolják azt a combos, de mégis dallamos heavy metalt, melyhez a világon talán a legjobban ők értenek.

9/10

judas_priest_2024_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7018349235

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása