Rozsdagyár

KARKOSA - Esoterrorcult (2024)

2024. március 20. - Dan696

253536.jpg

Szerintem még soha nem tárgyaltunk arról, hogy hogyan is viszonyulok a blackened death metalhoz, pedig már nem egy ilyen albumról írtam, mióta a Rozsdagyár hasábjain publikálok, ennek meg már hét éve. Miért is van, hogy az egyik felem tökre be van sózva, amikor egy ilyen lemezt kap kézhez, a másik felem viszont alig leplezhető módon vigyorog gúnyosan? 

Ez többrétű kérdés, viszont én most megpróbálom kicsit leszűkíteni. Egyfelől ilyenkor mindig örülök, mert ez a stílusmutáció már rengeteg nagyon penge zenekart rakott le az asztalra (nem kell messzire menni, ott az osztrák Belphegor vagy a lengyel Behemoth, hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat), másfelől a saját személyes kedvenceim között is jó néhány ebbe az alzsánerbe tartozó lemez megtalálható. Ami miatt meg mindig egy kicsit megmosolyogtató számomra minden új megjelenés, az az, hogy rengetegen csak úgy használják ezt a jelzőt. Kicsit minden új, eddig ismeretlen megjelenés zsákbamacska-érzetet kelt. Nézzük, hogy jelen kritikánk tárgya, az amerikai Karkosa tényleg működik-e ilyen téren, vagy csak egy újabb "mindent is szeretnénk játszani, ami underground, és a legegyszerűbb black-death-nek hívni magunkat, így a lehető legnagyobb sprektumot le tudjuk fedni" próbálkozással van dolgunk. 

Őszintén szólva, eddig soha semmit nem hallottam erről a gárdáról. Ez talán annyira nem is meglepő, ugyanis a mostani "Esoterrorcult" debütön kívül még egy darab EP-jük van 2018-ból, a "Harvest Of The Adept", melyet én szerencsétlen módon még soha nem hallottam. Így első blikkre ami feltűnt, az az erősen Goatwhore-ra hajazó vizualitás. Ez egyébként elég jó ajánlólevélnek tűnt, tekintve, hogy elég nagy rajongója vagyok ennek az inkább black-thrash-be hajló brigádnak, úgyhogy úgy voltam vele, hogyha csak félig-meddig hozza a Karkosa ezt a világot, akkor én már a barátjuk leszek. 

Az már a nyitó Encorcelled Spirits-nél kiderült, hogy itt elsősorban a death metal fog dominálni, a black metal inkább csak egyfajta fűszerezése ennek az egésznek, és főleg az énekben van jelen. Továbbá az is kiderült, hogy a hangzás kifejezetten karcos és nyers. Ez már egy jó pont, rosszul vagyok a steril megszólalású black-death lemezektől. 

Egyéb érdekességeket tartogat még a vokál. Ugye említettem, hogy a black metal főleg abban érhető tetten, viszont van itt még valami teatralitás. Igen, jól olvastad. Időnként olyan tiszta szólamok, és narrációk jelennek meg, melyek egy kicsit a Behemoth-ot idézik. Ez először a Poison Of God című dalban tűnt fel, és őszinte meglepődéssel konstatáltam, hogy szinte kivétel nélkül minden dalban van legalább egy kis ilyen rész, akár a kórus részeként. 

Érdekes dal továbbá az Axis Mundi. Ez egy nagyon dallamos, madárhangokkal átitatott instrumentális tétel, melyet kifejezetten jól esett hallgatni, többször vissza is tekertem. De ez nem csak a dal kellemességének köszönhető. Oké, térjünk rá a fekete levesre.

Az "Esoterrorcult" nem rossz album, de valami hihetetlenül monoton. Alapvetően egy nagyon kompromisszummentes, direkt és nyers korongot takar ez az ötven perc, viszont annyira egy kaptafa az összes dal, hogy amit a lemez első öt percében hallasz, az fog várni az utolsó ötben is. Egyszerűen emberfeletti feladat dalokat kiemelni ezért vagy azért ebből a üvegszilánkokkal rostosított turmixból, mert szinte semmi különbség nincs köztük. Na jó, a fair play kedvéért ki kell emelnem a záró Angelus Ejectiones fináléját, mely egy, az album többi részétől masszívan eltérő szintis, atmoszferikus betét, csillaghangokkal. 

A másik feltűnő hiányossága a lemeznek az a hangulat hiánya. Tudom, hogy furának tűnik, hogy pont egy ilyen típusú lemeznél panaszkodok a hangulatra, de egész egyszerűen ilyen értelemben semmi súlya nincs annak, amit hallunk. Persze zeneileg és hangzásilag ez bőven megvan, sőt, de az egész mögött lényegében nem érezni semmit. Van itt valami Jézus-fuckolós őrjöngés, meg feltűnő sátánimádat a sorok között, de valahogy az egész olyan, mintha kijönnék a mekdonáldszból egy sajtburgerrel a kezemben és a Móriczon elkiáltanám magam, hogy hú de sok ketchup van benne. Tök jogosan a kutyát nem érdekelné. Egyszerűen nincs meg a táptalaja az egésznek.

Azt, mondjuk, el kell ismernem, hogy érezhetően nem kezdő arcok rakták össze ezt a zenekart. Lényegében itt négy tök ismeretlen pofa végzi a túrást, de mindenkinek a játékán érezni, hogy nem tegnapelőtt, az Örsi aluljáróban kezdte a pályafutását. Ebből külön kiemelném a dobos Ian Lemberget, aki kimondottan feszesen játszik, és a zene legjobb pillanatait szállítja, illetve szimpatikus még az énekes Rafael Palacios orgánuma is. Nem mellesleg ő még a Shroud nevű thrash/death bandában is aktív tag. 

Még különösebben lecsupaszítani sem kell, amit hallunk ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, hogy az "Esoterrorcult" egy teljesen korrekt, kicsit tucat death metal korong. Talán ezzel a mellékes black metal felhanggal többet vállal, mint amit teljesít, viszont azt is igyekszem szem előtt tartani, hogy ez egy zenekar első teljes lemeze. Egy első lépés. Innen még hosszú az út, de van bennük olyan kraft, mely miatt én azért bizakodó vagyok a jövőjüket illetően. Csak egy kicsit legyünk már változatosabbak, kicsit több fantáziát!

7/10

122471.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr518357725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása