Bár abszolút képben vagyok a floridai Deicide megkerülhetetlen és korszakalkotó státuszával (úgy a death metalon belül, mint úgy általában a metal nagy egészét nézve), azt azért nem mondanám, hogy kettőnk kapcsolata zökkenőmentesen indult. Ennek már messze túl sok éve, de ami első körben nagyon taszított, az Glen Benton személye.

Még a fordított kereszteslovag-imázzsal úgy bajom nem is lett volna (nem ő az egyetlen, aki erre építette fel a karrierjét), de az a mérhetetlen arrogancia és általános tahóság, mely időről időre elő tud törni ebből a paliból, egyszerűen képtelen volt úgy általában szimpatikussá tenni őt számomra. Aztán persze teltek az évek, én is öregedtem, és valahogy egyre többször találtam meg a Deicide albumaiban azt, amit aktuálisan kerestem, ha éppen death metalra vágytam. Ez 2013-ra egészen odáig fajult, hogy az akkor megjelent "In The Mind Of Evil" lemez az egyik abszolút kedvencem lett a stíluson belül. Lényegében felzárkózott a 2004-es "Scars Of The Crucifix" mellé, ami elég nagy szó. 

Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy az év egyik leginkább várós megjelenése volt számomra a "Banished By Sin", mindezt úgy, hogy az előző, 2018-as "Overtures Of Blasphemy" nekem egyáltalán nem jött be (szörnyen untam). Akkor nézzük, tud-e még valami érdekeset mondani Benton úr és a fiúk.

Na most, aki hihetetlenül nagy megfejtéseket vár ettől a nem egész negyven perctől, illetve a stílus megreformálását, az nagyot fog csalódni. Ugyan rajongónak nem mondanám magam, de az évek során sikerült megkedvelnem annyira ezt a floridai brigádot, hogy ennek teljes biztonságában tudom mondani: a Deicide a metalvilág Jason Stathamje. Bevonul a forgatásra, és két másodperc alatt, hihetetlen intergalaktikus és transzdimenzionális erők megmozgatásával, mégis emberfeletti természetességgel képes hozni önmagát. Ennél többet mondjuk soha, de legalább kevesebbet se. Lényegében egy tökéletesen kialakított gyorséttermi menü. Egy szál sült krumpli nem hiányzik soha, pont tökéletesen hideg a kóla, a szendvics is pont az és úgy, amit kértél. Leegyszerűsítve: itt egy hang nem sok, annyi nem változott a '90-es debütalbum óta, de a fair play kedvéért jegyezzük meg, hogy ezt szerintem pont senki nem várja el tőlük. 

De milyen hatással van ez a lemezre? Meglepően nem válik a kárára. Míg a hat évvel ezelőtti albumnál kis túlzással minden dalnál azt gondoltam, hogy ez az egész koncepció úgy megfáradt, mint egy átlag 80+-os ember tíz perc gazolás után, addig itt az egésznek van egy tényleges kisugárzása, mi több, még energikusnak is tudnám mondani a hallottakat. Ebben mondjuk erősen közrejátszik, hogy remek dalokat választottak az album promózására. A Bury The Cross...With Your Christ/Sever The Tongue páros ténylegesen a lemez csúcspontjainak tekinthetőek. 

Hasonlóan jól működik még a Faithless című tétel. Meglepően dallamosan nyit, és úgyszintén meglepően thrash-esen folytatódik. Természetesen a csapatra jellemző odaszabós szólók itt is jelen vannak. Ennek remek példája a Doomed To Die nyitása. De lényegében minden dalban megtaláljuk őket. 

A Woke From God felütése még akár Kreator is lehetne, de természetesen ezután következik a megszokott Deicide-os cséphadarás, viszont ami meglepő, hogy helyenként mennyire dallamosra veszik a dalban a figurát. A címadó Banished By Sin egyébként ugyanezt a vonalat viszi tovább, itt viszont már egy kicsit kevésbé szélesvásznú a vigyorom, mert így van két majdnem ugyanolyan dal a lemezen. Eltérések persze vannak, de kicsit olyan az érzete az egésznek, mintha egyik dal a másiknak a prototípusa lenne. 

A záró The Light Defeated avanzsált még kedvenccé. Egy nagyon tömör, nagyon kompakt death metal őrlés, az ilyet meg imádom. Nem mellesleg elég jól működő keretes szerkezetbe zárja a lemezt, ugyanis a nyitó From Unknown Heights You Shall Fall is ugyan ezen az irány elven működik. 

Abszolút őszinte döbbenetemre a csapat felállása jobbára érintetlen maradt. Az egyetlen új arc a Chris Cannella-t a gitárosi poszton váltó Taylor Nordberg. A pasas mostanában elsősorban az Inhuman Condition soraiból lehet ismerős, de egy rövid ideig tagja volt a Massacre-nek is. Azt kell mondanom, hogy a játéka tökéletesen passzol Kevin Quirion világához. Mindkettejüknél érezhető, hogy nem tisztán death metalból inspirálódnak, akad itt elég sok thrash és heavy hatás is. Ez úgy önmagában jót tesz az összképnek, főleg, mert a már korábban említett előző albumnál ebből semmit nem lehetett érezni. Az egy perfekt és dögunalmas death metal darálás volt. Itt azért egy fokkal változatosabb az összkép, vagy legalábbis fantáziadúsabb. 

Benton mellett az egyetlen stabilan a banda kezdetétől jelen lévő arc a dobos Steve Asheim. Őt nem taglalnám túl sokat. Egyfelől, mert lényegében ugyanazt a minőséget hozza, amit már a debüt "Deicide"-nál is hozzott, sőt, azóta csak jobb lett, másfelől, mert az egyik legelismertebb death metal dobosról van szó. Játéka továbbra is feszes és fogós, és igazából elképzelhetetlen lenne nélküle a Deicide. 

Benton továbbra is 100% rostos Benton. Kompromisszummentes, direkt és könyörtelen. Bár a klipek alapján talán mostanra ő is valamennyire lelazult (a Bury The Cross...With Your Christ klipjében mosolyogni látni az egyik legbizarrabb élmény, melyet valaha átéltem), de azért továbbra is ugyanaz az istenkáromló, szúrós tekintetű fazon, aki eddig is volt. 

Úgy is tudom, hogy mindenki erre a pontra várt, beszéljünk a borítóról. Igen, már kilométerekről látni, hogy AI generált: igen, nekem is böködi valamilyen szinten az oldalamat, hogy ilyen lett, de valamilyen szinten meg úgy vagyok vele, hogy minden zenekarnak megvan a saját joga, hogy döntést hozzon a saját designja felett. Abból az egyből fáj egy kicsit látni ezt a grafikát, hogy egyszerűen felfoghatatlanul átlagos. Hogy mégis mennyire átlagos? Aki járt már életében bármilyen rock/metal ruházati üzletben, az biztosan belefutott már a pólóknál és pulóvereknél ezekbe a nagyon tucat (bár néha tényleg jól kinéző) csontvázas, koponyás, ördögös, kaszásos mintákba. Ez lényegében teljesen ugyanaz és hitelesen berakható közéjük. Ezt így lemez borítóként látni meg elég kiábrándító, bár biztosan lesz az a korosztály, mely rommá fogja imádni.

Összességében a "Banished By Sin" meglepően jó lemez lett. Most az, hogy csak néhány dalt emeltem ki a tizenkettőből, inkább csak annak köszönhető, hogy amelyekről nem emlékeztem meg külön, azok nagyon szimpla Deicide-dalok. Egyik sem rossz, de nem is nevezném őket kiemelkedőnek. Továbbra sem tartom ezt a korongot a csapat magnum opusának, de főleg az "Overtures Of Blasphemy" után üdítő továbblépés. Kérdés, hogy mennyire válik hosszú távon emlékezetessé, de egyelőre úgy érzem, hogy legalább idén emlegetve lesz. 

8/10