A német banda második albumát az SPV/Steamhammer jelentette meg október 20-án, hozzám most jutott el és a hallgatása közben a vigyorgás nem akar eltűnni az arcomról. Ha valaki szeretne megismerkedni a hard rock/metal zene '70-es/'80-as évekbeli termésével, ne adj Isten, gyökereivel, annak a Primal Fear korábbi tagjaiból alakult csapat gyakorlatilag egy hangoskönyvet ajándékozott ezzel a koronggal.
A csapat odáig ment a múltidézésben, hogy kizárólag analóg technikával, tulajdonképpen élőben, hiba esetén teljes számokat újrajátszva rögzítette az albumot, amely önmagában is jelzi hozzáállásukat. A gitáros Henry Wolter véleménye szerint csak így lehet igazi rock'n roll hangzást elérni. Ha ez igaz, akkor ezentúl ki kell dobni minden digitális rögzítőberendezést és szerkesztő szoftvert a stúdiókból és hajrá! De gyanítom, hogy azért nem ilyen egyszerű a dolog.
Ahhoz, hogy valaki ilyen zsigerből, átérzéssel nyomja a rock'n rollt, gyakorlatilag ilyen zenén kell felnőnie. Nem elég két-három, felnőttfejjel megismert lemezt meghallgatni, hanem bizony ezt gyerekként kell magába szívnia a zenésznek, hogy gyakorlatilag gondolkodás nélkül, ösztönösen írja azokat a riffeket, témákat, amelyek szinte automatikusan jönnek, agyalni sem kell rajtuk sokat.
Már az első szám, a címadó Rats And Rumours átnyújtja a számunkra a térképét annak a zenei tájnak, amelynek bejárására a csapat társául szegődünk.
Igen, a Motörhead köszön vissza a 13 tételes korong legalább 5 számában (a legsikerültebb talán a "Damn Right" nóta). De ha továbbmegyünk, könnyedén ismerjük fel a Status Quo-t ("Dirty Old Man"), a Thin Lizzy-t ("Back Home"), a Creedence Clearwater Revival-t ("Ramblin' Broke"), a ZZ Top-ot ("Automobile" és "Nothing But Trouble"), a legkorábbi évek AC/DC-jét ("BMW") és meglepő módon talán, de a The Clash szelleme is tiszteletét teszi az "Irish Honey" szerzeményben, amely ugyanúgy kilóg a sorból, ahogy a brit punk zenekar a fenti listából.
A zenekar nem is titkolja hatásait, szerintük a rock'n roll/hard rock zenében már nincs sok új feltalálni való, olyan mint egy klassz versenyautó, amiben hiba lenne hozzápiszkálni a motorhoz; ők csak legfeljebb egy kerékcserével járulnak hozzá a kocsi karbantartásához.
Nos, amíg ennyire jól és tisztelettel, de kérlelhetetlen hozzáállással játsszák a rockzenét, akkor érdemes rájuk bízni ennek a bizonyos, sok ember által nagy becsben tartott autónak a javítását. Egyetlen tanácsom lenne csak: próbálják meg egy kicsit szűkíteni a merítést. Én a The Clash és a már említett Thin Lizzy hatású dalt nem érzem a lemez általános hangulatához passzolónak, bátran lehagyhatták volna. De aki egy rockkocsmában akar sörözni a haverjaival vagy az autóban akar valami felpörgető muzsikát hallgatni, annak ez a lemez a tökéletesebbnél is jobb választás. Ha a megszállottan új zenei megoldásokat, progresszív megközelítést alkalmazó, a táguló univerzum és a lélekvándorlás nagy kérdéseit feszegető, szimfonikus kísérettel megtámogatott csapatot keresel, nagyon gyorsan fuss messzire. A többiek meg vegyék meg a lemezt.
7,5/10
