Huszonöt év rengeteg idő. Gondoljunk bele, hogy 1956-ban (ami nem hivatalosan a rock'n roll kezdeti időpontjának számít) kezdte karrierjét Bill Haley, Elvis Presley, Chuck Berry, Little Richards. Mindannyian a blues legegyszerűbb akkordjaival indítottak, azt gyorsították fel és erősítették ki. 1981-ben pedig már túl voltunk a punk robbanásán, elindulás előtt állt a thrash metal, az új hullám hátán lovagolt az angol szaksajtó, az elektronikus zene is megizmosodott, a rap pedig már létezett, legalábbis underground szinten. 25 év. Ennyi idő telt el a Sanctuary legutolsó, 1989-es Into The Mirror Black és a mostani, a The Year The Sun Died között, melyet a Century Media kiadó jelentetett meg október 6-án.
Warrel Dane bandája, a Sanctuary 1992-ben feloszlott, Jeff Loomis gitáros és az énekes-főnök rögtön utána megalapította a Nevemore-t, amely egészen 2011-ig kitartott, pályájuk utolsó negyedében sajnos egyre süllyedő színvonalú lemezekkel. A Sanctuary 2010-ben alakult újjá az eredeti tagság négyötödével és újabb négy év telt el, mire a jelen album megérkezett. Az első két Sanctuary lemez időközben legendás státuszt vívott ki magának az öreg metalrajongók körében, bár gyanítom, hogy a fiatal rockerek számára a zenekar teljesen ismeretlen. Ha skatulyába kellene a seattle-i bandát szorítanunk, talán még a progresszív power metal lenne a legmegfelelőbb, annak '80-as évekbeli értelmében.
Dane nagyon megosztó személyiség, hangja - azaz fejhangú sikolya, főleg az első két Sanctuary lemez esetében - ugyanolyan ideges rángásokat képes okozni, mint King Diamond-é. Vagy szereted, vagy menekülsz előle. Szerencsére az új Sanctuary album tulajdonképpen egy átcímkézett Nevermore album Jeff Loomis zseniális, gyakran zakkant gitártémái és -szólói nélkül, ennek megfelelően Dane is a középtartományban énekel szinte végig. A hangja mindig emlékeztetett Geoff Tate orgánumára és színeire, de az "I Am Low" című balladisztikus szerzeményben szinte egy az egyben megidézi a Queensryche szebb napokat látott vokalistáját.
A lemez először is szenzációsan szól, arányos, tiszta, kiegyensúlyozott a hangzás, a lemez hossza (11 nóta) is tökéletes, ennél több már sok lett volna ebből a komor, nyomasztó hangulatú, sötét zenéből. De mégis jó hallgatni és ez bizony az a lemez, ami nehezen, lassan adja meg magát.
Dane zenei világa, dallamai - valljuk be - ezer közül is felismerhetőek és teljesen egyediek. Itt sincs ez másképp: a lemez egy az egyben lehetne egy Nevermore kiadvány is, a Dreaming Neon Black folytatása vagy testvéralbuma. Az énektémák igen szűk sávban maradnak, minden számban ugyanazokat a kanyarokat járják be, emiatt friss füllel elsőre unalmasnak hathat a The Year The Sun Died. Itt bizony bele kell ásnunk magunkat a nótákba, a szólókba, de megéri, mert lassan megtörténik az, ami mindig a nem elsőre ható lemezeknél: megszeretjük a korongot és sokkal tovább okoz örömet hallgatásuk, mint a könnyebben befogadható alkotások.
A dalok stílusa tulajdonképpen a power - thrash - progresszív hármassága által határolt területen mozog, végig középtempós málházásban. Kivétel a már említett "I Am Low" ballada meg a címadó tétel, ami lassan építkezik és bontakozik ki. A záró darab, a "The Dying Age", a lemez hangulatával és a címével ellentétben a korong szinte egyetlen pozitív kisugárzású darabja.
Érdemes rászánni az időt a The Year The Sun Died albumra. Az biztos, hogy ilyen zenét jelenleg csak Warren Dane csapatától hallhatunk, teljesen egyedi, nem másol senkit, és ez már önmagában is igen nagy érték a jelenlegi metal mezőnyben. Zenei újításokban nem mutat irányt, de az önmagadhoz való hűségben és a saját stílus kialakításának fontosságában igen.
9/10
