Sokáig kerülgettem a Season Of Mist kiadónál egy hete megjelent friss Hate Eternal lemezt. Egyrészt rettenetes túltengés van most death metal albumokból: mintha az összes nagy és kisebb név egyszerre jelentetné meg aktuális korongját (Nile, Kataklysm, Krisiun - lemezkritika itt, Jungle Rot - lemezkritika itt) és nagyon bele lehet fáradni még a legkiemelkedőbb produkciókba is, ha azok ugyanazon szikár stílusban fogannak, másrészt az Erik Rutan által immár tizennyolc éve vezetett Hate Eternal egyszerűen túlságosan fajsúlyos szereplője a metal színtérnek ahhoz, hogy ne írjunk róluk.
Az "Infernus" album egy rettenetes, iszonyú monolit, melyet megkerülni nem lehet, megérteni méreteit szinte lehetetlen, felmászni rá őrültségnek tűnik, de mégis meg kell tenni, mert csak így, centiről centire kapaszkodva, figyelve minden mozdulatra lehet befogadni azt az elképesztően sűrű zajmasszát, amit Rutan kotyvasztott nekünk össze Floridában, immár hatodik alkalommal. Változott valami az előző öt albumhoz képest? Nem igazán. De mégis: minden egy picit kimunkáltabb lett, hangzás, dalszerzői minőség, hangulatteremtő képesség tekintetében határozottan érezhető az előrelépés.
A hagyománytisztelő death metal (melybe nem értendő bele a szimfonikus, dallamos, és ki tudja még, milyen jelzőkkel teleaggatott alstílus kavalkád) érezhetően kettéválasztható, mégpedig aszerint, hogy mennyire építenek a rock 'n' roll hagyományaira. Elsőre furcsa lehet ez, de egy Six Feet Under, Jungle Rot, Debauchery, Krisiun nótában benne van a dög, a húzás, a dalszerkezetek felismerhetőek. A másik típusú gárda (Morbid Angel, Nile, Hate Eternal) produkciója hallatán a legtöbben (akik nem gyerekkoruk óta hallgatják a metal/rockzenét) a fejüket vakarják vagy fejfájásra panaszkodva menekülnek a hangszórók közeléből. Szinte befogadhatatlan, értelmezhetetlen zajnak tűnik elsőre az egész, mintha nem is emberek alkották volna ezt a zenét, hanem egy teljesen idegen, de értelmes életforma több milliárd fényév távolságból vagy talán egy másik univerzumból.
A legsikerültebb death metal lemezek nem pusztán zúznak, hanem valami olyan földöntúli hangulattal bírnak, amit nemigen lehet fellelni más művészeti ágban, talán még a legszínvonalasabb sci-fi vagy horror filmekben, illetve irodalomban. Nem véletlen, hogy az ilyen együttesek szövegvilága mindig megtalálja ezeket a területeket vagy éppen azokra épül. Nos, a Morbid Angel testvércsapatának is nevezhető Hate Eternal ebben a legerősebb: elrepíti a hallgatót egy másik világba, térbe, de akár időbe is.
Nincs értelme már a zenekar tagjainak hangszeres tudásáról beszélni: ehhez a zenéhez ez az alap, enélkül a legnagyobb stúdiós varázslatok is becsődölnének, nem is beszélve arról, hogy a koncertek, az élő előadás során úgyis egy perc alatt kiderül minden. A hangzás is tökéletes, bár a dob egy kicsit túl hangsúlyos szerepet kapott: ugyan az új ütős, Chason Westmoreland elképesztő teljesítményt nyújt, néha a hangzáskép előtérbe tolt cinjei, pergői már-már zavaróak.
Hármat mindenképpen ki kell emelni a tíz szerzemény közül, mert azok kiemelkednek az egész korongról. A címadó Infernus tétel olyan atmoszférával rendelkezik, olyan lassú, gonosz, sötét, alattomos erő lopakodik elő a riffek mögül, mely kevés zenekar sajátja. A pokolra való alászállás, az életen túli ismeretlenbe érkezés félelme tökéletesen érződik a dalban, Rutan szövege pedig tényleg művészi színvonalú. A Chaos Theory című instrumentális nóta szinte dzsesszes jelegű, lebegős, zabolátlan gitártémákkal van telepakolva, ki is lóg kicsit az albumról, de mégis nagyon jó hallgatni: kísérteties, elszállós dallamai zseniálisak.
A záró O' Majestic Being, Hear My Call pedig tökéletes összefoglalása a lemeznek: folyamatos blastbeatjei egy morajló, őrülten pörgő tengeri Maelström-örvényt idéznek meg, de a dal ennek ellenére tele van dallamokkal, persze a Hate Eternal zenei világában értelmezve.
Erik Rutan tizennyolc éve építgeti saját magán-univerzumát és míg a Morbid Angel - úgy tűnik - utat tévesztett és különböző kacskaringók révén fog majd talán jövőre visszatalálni önmagához, a Hate Eternal következetesen ugyanazon a csapásnyomon maradt, de folyamatosan tökéletesíti, tágítja, színesíti kényelmesen belakott zenei életterét. Ez pedig a banda eddigi legjobb albumát eredményezte, a death metal pedig megkapta eddig 2015 kétségtelenül legerősebb albumát.
9,5/10
