Az osztrák Napalm Records elég érdekes üzletpolitikát folytat az elmúlt egy-két évben: sorra igazolja le azokat az amerikai alternatív/nu metal csapatokat, melyek a saját zenei trendjük lecsitulását követően beleálltak a földbe, gyakran személyes tragédiák is követték pályafutásukat, de aztán főnixmadárként újjáéledve mostanában próbálják berúgni elakadt karrierjük versenymotorját (vagy néha mopedjét). Ebbe a vonalba illeszkedik a Coal Chamber és a Full Devil Jacket (igen kevés sikerrel), no meg a Prong (bár ők az SPV/Steamhammer istállónál vannak és jobbak, mint valaha, lemezkritika itt), most pedig az American Head Charge próbál visszakapaszkodni tizenegy év után az utolsó albumuk megjelenését követően "Tango Umbrella" című korongjukkal, mely március 25-én jelenik meg.
A csapat még 1997-ben alakult és a kezdetektől fogva azt a fajta zenét játszotta, melyet leginkább a Nine Inch Nails, Marilyn Manson, Ministry szentháromsággal lehet jellemezni. Súlyos, groove-os, elektronikával és a kilencvenes évek második felét átitató alternatív, ellenkultúrás életérzéssel teli muzsika ez, mely nagyon hamar tűnt el a süllyesztőben a kétezres évek elején.
Három nagylemezt követően a csapat gitárosa, Bryan Ottoson 2005-ben, huszonhét éves korában kábítószer túladagolásban elhunyt. A banda sajnos folyamatosan küzdött a drogokkal, melyek alaposan be is árnyékolták a teljesítményüket, aztán Ottoson halálát követően fel is oszlottak.
A szokásos újjáalakulási fejlemények 2011-ben indultak, sporadikus jellegű koncertezéssel, két EP-vel, majd közösségi kampányt kezdtek az új soralbum elkészítésére 2014-ben. Nem szokatlan ez ma már: ötvenezer dollárt meghaladó összeg gyűlt össze és ezzel meg is volt a finanszírozási alap a stúdiómunkálatokra (ha belegondolunk, ez mindennél többet elárul a jelenlegi rockipari állapotokról).
Most pedig itt van a "Tango Umbrella" címet viselő korong tizenegy dallal, ötvenkét percben. Ahogy a Let All The World Believe című tétel elektronikus prüntyögésével elkezdődik a lemez, azonnal úgy érezhetjük, mintha Wells időgépébe kerültünk volna: jó tizenhat-tizennyolc évet repülünk vissza az időben, húznak el mellettünk a kétezres évek és hirtelen ott találjuk magunkat a Clinton-éra kellős közepén, amikor még az MTV volt a rockszakma atyaúristene, Marilyn Manson meg a megtestesült Antikrisztus.
Nagyon furcsa érzés ez: manapság már ezt a fajta indusztriális/alternatív metalt senki sem játssza, még anyaországában, az USA-ban sem. Végleg lealkonyult annak a zenei korszaknak, helyét egyrészt átvette a rádióbarát, polírozott hard rock (Disturbed, Five Finger Death Punch), illetve a vegytisztább metal (Mastodon, Lamb Of God). Maga Manson is felhagyott ezzel és tavaly egy nagyon is érett rockanyaggal állt elő (lemezkritika itt), a Prong pedig nem is nagyon tartozott sohasem ehhez a színtérhez, őket sokkal jobban befolyásolta a hardcore meg a thrash.
A problémát az anyaggal kapcsolatosan abban érzem, hogy az American Head Charge nem próbál meg mást csinálni: egyszerűen összegyűjtötte az adott zenei korszak kliséit, hatásait és sűrítve bepakolta negyedik korongjára. Van itt minden, mint a vurstliban: új Ministry-dalt hallhatunk a Suffer Elegantly képében, Manson is beköszön az I Will Have My Day és a Drowning Under Everything című tételekben, na meg Reznor is tiszteletét teszi számos alkalommal, mint egy régi ismerős.
Természetesen nincs ezzel semmi gond: aki ma nosztalgiával telve gondol vissza erre a periódusra, mint kamasz- vagy fiatalkorának színterére, az szinte szerelmes lelkesedéssel fogja beleásni magát a nótákba és azt hiszem, itt húzhatunk is egy vonalat, mert rajtuk kívül nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne ma már ez a fajta muzsika. Időkapszulát kapunk egy érdekes, de nem különösebben kiugró zenei közegről, korrekt, de nem különösebben kiugró dalok révén, az eredetiség különösebb nyoma nélkül. Sajnos, ezeket a dallamokat, ötleteket, témákat sokkal autentikusabb módon megírták már a fentebb említett nagy öregek akkor, amikor ez még az újdonság erejével robbant be a köztudatba.
Azt mondani sem kell, hogy a hangzás, az előadásmód vérprofi, a dalok is rendben vannak, csak mégis hiányérzetem van: ennyi év kihagyás után valami sokkal frissebbel, izgalmasabbal kellett volna előállni. Ezt a zenét ma, 2016-ban kevésnek érzem, de minden bizonnyal a banda azt játssza, amit mindig is akart és szeretett, és ez a legfontosabb.
7/10
