Április 4-én jelent meg az Ossian zenekar huszonegyedik, harmincéves jubileumi albuma "Fényárban és félhomályban" címmel a Hammer Records gondozásában. Tavaly a "Lélekerő" korong kapcsán (lemezkritika itt) leírtuk, hogy érezhetően új korszakba lépett a klasszikus magyar heavy metal egyetlen, máig töretlen népszerűséggel működő, professzionális bandája: az utolsó két korong egyértelmű minőségi ugrást jelentett, mind a zene, mind pedig a dalszövegek tekintetében. Most pedig itt a friss, ünnepi kiadvány, mely már az előrendelési időszak során bearanyozódott és bár úriember biztosra nem köt fogadást, megkockáztathatjuk, hogy a platinastátuszt is záros határidőn belül eléri.
Ha valaki egy kicsit elböngészget az Ossian közösségi oldalára felrakott fényképek között, hirtelen egy olyan korszakba csöppenhet vissza, melyet azok még megtapasztalhattak, akik a nyolcvanas években nőttek fel: ez pedig nem más, mint a rajongás, a szeretet, a feltétlen elismerés, a banda felé fennálló, szinte eltéphetetlennek tűnő kötődés. A hajdani ősrajongók a gyerekeiket is szép számban hozzák a koncertekre, átadják a stafétabotot, áthagyományozódik ez a kapcsolat és ami a legfontosabb, folyamatossá válik a rockzene közönségének utánpótlása.
Mert tegyük a szívünkre a kezünket: a Tankcsapda, Ákos és az Edda mellett az Ossian az a zenekar, mely még képes erre, azaz értékelhető, magyar viszonyok között kiemelkedő lemezeladásokat produkál, rendes turnéra tud indulni, ahol tömegek jelennek meg, rendszeresen ad ki nagylemezeket, generációkon átívelő rajongótáborral rendelkezik és - legalábbis a rock/metal színtéren - eseményszámba megy minden nagyobb megmozdulása. Ez egy négyéves (1994-1998 közötti) periódust leszámítva harminc éve így megy: ezt hívják munkának és kitartásnak.
Természetesen mint mindennek, ennek a pályának is megvannak az árnyoldalai. Az Ossian második, az 1998-as újjáalakulást követő korszakát (illetve az egész rockzenét) övező elhallgatásról, médiabeli alulreprezentáltságról, illetve a rockszíntér egy részétől rendületlenül érkező gúnyolódásról van szó. De ez érthető: a siker mindig irigységet szül, ez ellen - mióta világ a világ - tenni nem sokat lehet, nem is érdemes. Visszatérő kritika a csapattal szemben, hogy ugyanazt a zenét játssza megalakulása óta: ugyanazt a régen divatjamúlt, lejárt szavatosságú muzsikát, amit illik befogott orral, magasra tartott fejjel és kihúzott nyakkal látványosan elkerülni, hiszen ez vérciki. "Az Ossian mindig ugyanolyan, unalmas."
Hát, a fenti véleményt megfogalmazókat lapunk testületileg üdvözli életük nagy felfedezésének pillanata alkalmából. A művészettörténetben régóta keringő aforizma, hogy minden író ugyanazt a könyvet írja, minden színész ugyanazt a figurát hozza, minden filmrendező ugyanazt a filmet forgatja, minden dalszerző ugyanazt a dalt írja egész életében, már amelyik nem szakmányban másol másokat, hanem egyedi dolgot tesz le az asztalra. Ez a dolog pedig önmaga: önmagát, az életét, saját tapasztalatait írja meg, játssza el, adja elő. A "miért nem változik" igénye pontosan olyan, mintha a házastársunknak, akivel húsz éve élünk együtt, minden évben odavágnánk, hogy most is ugyanolyan vagy, mint x éve. Mert azért szeretjük, mert azt szeretjük benne, hogy ugyanaz az ember, akivel szerelembe estünk. Mert így szeretjük, azt az embert szeretjük, nem pedig mást.
Pontosan erről szól a "Fényárban és félhomályban" című korong is: a jubileumhoz illő számvetés, reagálás a csapat által megélt tapasztalatokra. Az új album a törzsrajongókhoz szól a dalszövegekben: róluk, a saját táborukhoz íródtak a nóták, sokkal inkább, mint a "Lélekerő" esetében. És mintha Paksi Endréék zeneileg is frissíteni akartak volna egy kicsit: több olyan tétel is található itt, melyet ilyen formában még nem hallhattunk.
A Nyitott könyv például kelta-ír ízekkel támad, az Ossiantól elég szokatlan módon. A dal maga hagyományosnak is mondható, de ez a szinte folkos hatás érdekes módon csavar egyet a hangulaton. A régi láng pedig nekem szinte Eddás power balladákat idéz. A legjobban eltalált és legütősebb meglepetés azonban az Istennél a kegyelem című szerzemény képében érkezik: mintha a Crematory vagy a Rammstein indusztriális/gothic metalját hallgatnánk a nagyon szigorú alapriffben és a szimfo-metalt idéző szintiszőnyegben. A minden Ossian-albumon már hagyományként szereplő instrumentális tétel, a Hajnalban pedig egy kegyetlenül eltalált, csodaszép nóta, számomra eddig a legerősebb ilyen jellegű szerzemény a banda lemezeinek sorában.
Igazából azonban a klasszikus Ossian-dalok sikerültek erősre: a címadó Fényárban és félhomályban, a Soha nem lehet, a Lendületből és a Míg együtt leszünk igazi koncertfavoritok lesznek, illetve már azok is, mivel a csapat már bele is kezdett országos turnéjába.
Ha már a "Fényárban és félhomályban" korongról van szó, illik megemlíteni az árnyoldalakat is: az Átkozott szép gyötrelem igazi balogsüti, szövegileg és zeneileg is, nagyon kilóg az albumról, az Álmod legyen című akusztikus, közösen éneklős tétel pedig hangulatilag nem passzol a korongra.
Mindenképpen beszélni kell még a szövegekről. Paksi Endre kifejezetten törekedett a rajongói tábor szívének megcélzására: együtt vagyunk, nem vagyunk egyedül, másra nem számíthatunk, csak egymásra. Ez rendben is van, azonban a Míg együtt vagyunk és az Istennél a kegyelem című nótákban a zenekart körbevevő kritikák, mellőzöttség és elhallgatás hatására mintha a dalszövegek már az önsajnálat határára érkeznének, melyről tudjuk, hogy nem illatáról híres. Nincs erre semmi szükség. "A hírek mindig másokról szólnak. A mások mindig többek és jobbak. Hiába küzdünk és dolgozunk. Itt vagyunk, de nem számítunk." No meg ez: "Dicsőség másoknak, nekünk a munka csak." Pontosan erről van szó: annál nagyobb visszaigazolás nem létezik egyetlen alkotó számára sem, hogy a közönség számít a munkájára és évtizedeken keresztül várja és vásárolja, szereti annak eredményét. Kérem szépen, ez fáj nagyon sok fanyalgónak: nem kell örömet szerezni nekik azzal, hogy a banda figyel rájuk.
8,5/10
