Kínos az ilyen, de életemben nem hallottam az amerikai és eléggé különös nevű -(16)- zenekarról, pedig a csapat immár negyedszázada tolja a sludge és a thrash metal, valamint a hardcore punk ötvözetéből álló zenéjét. A Relapse Records gondozásában július 16-án megjelent "The Lifespan Of A Moth" már a hetedik albumuk és mekkora album is ez! Teljesen váratlanul ért és bár a július - uborkaszezon ide vagy oda - minőségi megjelenésekben is elég sűrűre sikeredett (lásd a Revocation vagy éppen a Witherscape új albumait ITT és ITT), a kaliforniai banda könnyedén befér a hónap legjobb korongjai közé ultrasúlyos, de mégis húzós és kifejezetten változatos dalaival.
A legnagyobb gondom a sludge stílussal az, hogy a zenészek gyakran hát ..., túlságosan rábízzák magukat bizonyos külső befolyás hathatós támogatására és útmutatására, ami ritkán szokott sikerre vezetni. Ilyenkor az adott album tele van tizenhárom perces dalszörnyekkel, melyekben általában a három hangból álló riff ismétlődik kitartó monotonitással, iszonyatosan lassan, mintha másodpercre fizetnék a bandát. Ezekben a nótákban hiába keresnénk fogódzókat, mert általában a semmiből tartanak a semmibe, hatalmas kitérőket téve a nihil minden állomásánál. Gyakran fullad céltalan témázgatásba az egész és én igen hamar magukra hagyom az ilyen produkciókat, mert láthatóan azok nem igénylik a társaságot és a hallgatók általi befogadást.
Szerencsére a -(16)- esetében teljesen más a helyzet. Először is tökéletesen szól az egész korong, annak ellenére, hogy az együttes saját maga producereként tevékenykedett a Doubletime Recording Studios keverőpultjai mögött, csak Jeff Forest (Cattle Decapitation, The Locust) segítségét vették igénybe. Nagyon jó dinamikával, analógos hangzással, szinte puhán, de mégis iszonyatos súllyal szólal meg itt minden, tényleg öröm hallgatni, mert simogatja a fület (ha illik ilyet mondani a sludge metallal összefüggésben).
A banda albuma nagyon pörgősen, nagy elánnal indul egy tőrőlmetszett sludge metal bandához képest: a Landloper kifejezetten húzós, groove-os nóta, a sietősebb Crowbar vagy Down tételeket idézi. De ugyanilyen a The Morphinist, valamint a korong legjobban eltalált szerzeménye, a The Absolute Center Of A Pitch Black Heart is, no meg a Secrets Of The Curmudgeon. És itt válik kézzelfoghatóvá a -(16)- erőssége, mégpedig a fejleszakító riffek megkomponálása. Olyan ütemérzékkel és kicentizve gördülnek elő Bobby Ferry gitáros hangszeréből ezek a tíztonnás présművek, hogy öröm rájuk bólogatni.
Egy, a feszültséget végig kiválóan kordában tartó, a kirobbanás előtt közvetlenül mindig a gyeplőket visszarántó instrumentális tétel, a Gallows Humor tartja egyensúlyban a nyolc számot tartalmazó háromnegyed órás korongot. A furcsa hangulatú, szinte dzsesszes Pastor In A Coma ismét új színeket hoz, de számomra a gyorsabb, darálósabb nóták jelentik mindenképpen a csúcspontokat: itt hallatszik egyértelműen a hardcore punk örökség. Pontosan ez teszi változatossá és befogadhatóvá a "The Lifespan Of A Moth" albumot (mekkora cím már: Egy molylepke élettartama!): az ólmosan málházó sludge/doom mellett a hangsúlyosabb, metalosabb megközelítésű dalokat is megtalálhatjuk itt.
A szövegvilág tökéletesen passzol a zenéhez: egy lepusztult világ leharcolt figurái küzdenek az életüket különböző módokon bilincsbe fogó problémákkal, legyen az drog, alkohol, munkanélküliség, kilátástalanság vagy depresszió. Nem ez az az Amerika, amit a tévésorozatokból meg a filmekből ismerhetünk. Ez a föld alatti Amerika, amely azonban lassan utat tör magának a felszínre, felkúszik és a világosságra jön, hogy aztán szürkeségével és mocsárgőzével szépen beborítsa a napsütötte tájat. Ehhez pedig a -(16)- igazán meggyőző atmoszférájú aláfestőzenét produkál.
Ezzel a lemezzel a sludge metaltól ódzkodó rockrajongók is bátran próbát tehetnek, mert az agyszaggató riffek és a kifejezetten tempós nóták meg fogják győzni őket. Egy, a saját zenei területét tökéletesen ismerő, annak minden trükkjével tisztában levő veterán csapat kiváló produkciója a "The Lifespan Of A Moth".
9/10
