2015 egyik legkiemelkedőbb metal albuma az izraeli-norvég csapat, a Subterranean Masquerade kiváló második sorlemeze, a "The Great Bazaar" volt (lemezkritika ITT). Tomer Pink gitáros/zenekarvezető/dalszerző stúdiós projektként indult kezdeményezése mára már igazi zenekarrá érett, kialakult állandó felállása is, melynek eredményeképpen nem kellett újabb tíz évet várni a harmadik korongjukra (a bemutatkozásuk még 2005-ben jelent meg "Suspended Animation Dreams" címmel). A kezdetekhez képest azonban alapjaiban változott meg az együttes zenei világa: a korai pszichedelikus-avantgárd metal mára egy világzenei hatásokkal teli, dús és tömény hangszereléssel megtámogatott, a hetvenes évek progresszív rockjára épülő produkcióvá vált.
Egészen komoly háttérmunkát kell végeznünk, ha számba szeretnénk venni, hányféle összetevőből is épül fel a Subterranean Masquerade harmadik lemeze: Eliran Weizman tolmácsolásában itt van a hörgős death metal, a klarinét-szaxofon vonal a klezmer-hatásokat hozza be, de szintúgy megtaláljuk a közel-keleti (arab-zsidó) népzenei elemeket, továbbá a Yes-Jethro Tull-Pink Floyd szentháromság által behatárolt prog-rock örökségét is.
Senki se ijedjen meg: Kjetil Nordhus énekes (a norvég Green Carnation frontembere) tiszta hangja viszi a prímet, ráadásul a szinte félpercenként változó dallamorgia, a rendkívül összetett és sűrű instrumentális témák nem gabalyodnak össze valamiféle befogadhatatlanul öncélú zajmasszává. Nem könnyű anyag a ViciSolum Productions gondozásában szeptember 1-én megjelent "Vagabond", de aki képes és hajlandó időt szánni rá, az minden bizonnyal hosszú hónapokra előre talál magának hallgatnivalót.
Tulajdonképpen már az első dal, a Place For Fairytales zanzásítva mutatja be mindazt, amit az egész korong számunkra tartogat: a mai sablonos dalszerzői konvenciók keretei közül történő tudatos és szándékolt kilépést, a zenei asszociációs játékosságot és azt a fajta szabadságot, melyet nagyítóval sem találnánk meg a mai metal színtéren. A "Vagabond" korong keretes szerkezetű, mert a záró Hymn Of The Vagabond című tétel pontosan ugyanazt az életigenlést, pozitív hangulatot árasztja, mint a nyitó darab.
Az első kislemeznóta, a Nomad szinte slágeres húzásával egyértelműen a finn Amorphist idézi, ráadásul itt Eliran Weizman a hörgésével olyan súlyt kölcsönöz a dalnak, hogy óhatatlanul beindul a fejrázás. Ez a szám talán a leginkább metalos darab a lemezen: a dal szépen követi a refrén-verze szerkezeti elemeit, de ennyivel be is kell érnünk, mert a többi nótában már nem találunk ilyesfajta mankót vagy sorvezetőt. Hat-hétperces, számtalan önálló hangszeres betéttel teli, többtémás tételek sorjáznak innentől, melyekben a világzenei-népzenei elemek veszik át az irányítást.
Azonban hogy haladtam előre az anyagban, egyre többször éreztem azt, hogy a számtalan összetevő (klezmer fúvósok, vonós hangszerelés, death metalos hörgés, stb.) nem minden esetben illeszkedik egymáshoz hézagmentesen. Recenziós klisé "a kevesebb néha több", de most mintha ez írná le legpontosabban a vissza-visszatérő kételyeimet. A "Vagabond" meghallgatása után azonnal végigpörgettem a "The Great Bazaar" cédéjét is és kénytelen voltam megállapítani, hogy a 2015-ös korong - bár sokkal kevesebb kitérővel és változatossággal dolgozik, de - egyértelműen egységesebb hangulatú és zenei világú, mint az idei kiadvány.
A korábbi lemezek pszichedelikus-progresszív vonalát ma már hangsúlyosan a világzenei túlsúly vette át (még szitárt is hallhatunk a nyitó tételben), ami számomra bizony nem jó hír. A népzene varázslatos dolog, de nagyon ritkán (szinte soha sem) sikerül a rockszíntérre értően átemelni: számomra a mélypont az As You Are című dal eleje, mely akár egy lagziban is megszólalhatna hajnali kettőkor a menyasszonytánc aláfestéseként. Ez gyanúsan közelít a sramlis-mulatós szcénához: szerencsére a Subterranean Masquerade képes visszakanyarodni a helyes ösvényre, így ez érdemben nem ront az egyébként kiváló anyag színvonalán.
Amiért viszont kifejezetten bosszús voltam, az a korong legvégén szereplő David Bowie-feldolgozás (Space Oddity): a dal teljesen kilóg a "Vagabond" koncepciójából és esztétikájából, ráadásul a klasszikus nótát szinte doomosan belassítva, egészen furcsa megközelítéssel játszva hallhatjuk. Sehogyan sem illik ez ide, ráadásul egy Subterranean Masquerade-kaliberű csapat nem szorul rá arra, hogy feldolgozásokkal töltse ki a lemezidőt: ennek helye lehet tiszteletadásként egy EP-n vagy ritkasággyűjteményen, de itt inkább elvesz, semmint hozzáad a soralbum értékeihez.
Külön érdemes még kiemelni a lemez hangzását: Christer Andre Cederberg (Anathema, Tristania, Circus Maximus) végezte az anyag keverését, a maszterelésért pedig Tony Lindgren felelt a Fascination Street Stúdióban. Ennek megfelelően lágy, analógos és rendkívül kellemes a megszólalás, de a súly sem hiányzik, azaz rendesen megdörrennek a metalosabb szerzemények is.
A 2015-ös "The Great Bazaar" anyagot összességében egy leheletnyit erősebbnek és egységesebbnek érzem, mint az izraeliek idei produkcióját: talán túlságosan sokféle összetevővel próbáltak dolgozni és szétszéledt a ménes a végére. Ezt leszámítva egy rendkívül összetett és kiérlelt album ez, mely rengeteg örömöt fog nyújtani a progresszív rock/metal zene szerelmeseinek.
8/10
