Teljesen véletlenül akadtam rá a brit Ancient Ascendant harmadik sorlemezére, melyet a Candlelight/Spinefarm Records adott ki idén április 21-én "Raise The Torch" címmel. Nagyon meglepődtem az anyagon, mert gyakorlatilag nótáról nótára változott a zenekar stílusa és csak a legvégére állt össze ez az elsőre iszonyatosan nagy katyvasznak tűnő dolog. Azonban hiába dolgozott ennyi összetevővel a banda, már az első hallgatásra azonnal megfogott: régen hallottam ennyire azonnal ható és jó értelemben vetten szórakoztató albumot.
Az Ancient Ascendant nem mai csapat: 2005, sőt, tulajdonképpen 2003 óta tolják zenekaruk szekerét, amikor is még Heretic néven űzték az ipart, de gondolom, hogy jobbnak látták vagy kénytelenek voltak nevet változtatni, hiszen ez meglehetősen gyakori elnevezés. A "Raise The Torch" a harmadik albumuk: a kiadók szeretik címkézni az együtteseket és esetükben a death'n roll vagy black'n roll lehetne az a képzeletbeli polc, melyre felhelyezhetnénk a korongot.
Nem új dolog ez: death vonalon az Entombed, black stílusban pedig az izlandi Kvelertak keverte az extrémet a rock'n roll lazaságával. De azt bátran ki merem jelenteni, hogy egyikük sem tette azt olyan elképesztő természetességgel és annyi hatást felhasználva, mint a britek. Az Ancient Ascendant ugyanis a death, a black, a power (!) és a NWOBHM mellett a hetvenes évek progresszív rockját és még a dzsesszt is beemeli zenéjébe.
Meglehetősen ijesztően (azaz ötlettelenül és sematikusan) kezdődik a korong egy másfél perces, zongorás-álszimfonikus bevezetővel, melyből megközelítőleg háromezret hallhattunk már a legkülönbözőbb feltörekvő szimfo-metal csapatoktól, de aztán szerencsére belecsapnak a lecsóba. Alex Butler énekes/gitáros hangja egyszer hol blackes módra károg, hol meg death metalosan, öblösen hörög, sokszor az Amon Amarth Johann Heggjét idézve.
Az már elsőre feltűnik, hogy az Ancient Ascendant mennyire ráfekszik a dallamokra és a heavy metalos riffekre, melyek szinte slágeres húzást adnak a daloknak. Apropó, dalok: a pontosan háromnegyed órás lemezen átlagosan ötperces tételek sorakoznak, tökéletesen felépítve és kidolgozva, azaz itt elszállt pszichedeliára vagy avantgárd megoldásokra ne is számítsunk.
Az Unearth című nóta középrészén beérkező riff például egyszerűen annyira király, hogy óhatatlanul beindul a fejrázás-faktor: általában is jellemző a középtempós döngölés a lemezre, ami egyértelműen ad egy szinte rock'n rollos könnyedséget, lazaságot az anyagnak. Az egész korong egyik leütősebb tétele, a Foreign Skies konkrétan modern dzsesszel indul: a basszusgitár kellemesen témázgat, ellenpontozgat a gitárakkordok alatt és itt kapunk egy kellemesen elszállós prog-rock gitárszólót is. Komolyan érdekelne, ha a britek akár egy teljes albumot szentelnének az ilyen progresszív metalos megközelítésnek, mert látok benne potenciált. Nem mondom, hogy ez lehetne a továbblépés iránya, mert gondolom, a tagok ragaszkodnak ehhez a rockos, groove-os koncepcióhoz, de kíváncsi lennék rá (a Grasping The Torch című szerzemény is hasonló témákkal operál).
Az album korrekt módon, kellemesen szól, bár az ének kicsit hátra van keverve. Az ének kapcsán éreztem egyébként egy kicsit azt, amit a stíluskavalkád terén nem, miszerint kicsit sok a jóból a kétféle énekstílus váltakozása. A blackes károgást egyszerűen már nem éreztem a dalokhoz illőnek, illetve néha erőltetetten hangzott. Ha lehet ezt mondani, a deathes hörgés természetesebben áll a frontembernek.
Nem ismerem a csapat korábbi lemezeit és nem tudom, hogy ezt a zenei ötletet hányszor lehet a jövőben még elsütni, mielőtt megfáradna, önismétlődővé válna a dolog, de a "Raise The Torch" egy kifejezetten ütős kiadvány lett, kiváló nótákkal, riffekkel, dallamokkal: garantált szórakozás ez minden nyitottabb metalrajongó számára, aki szereti a húzást a zenében, valamint idegenkedik az elvontabb, agyzsibbasztó, kísérleti anyagoktól.
8/10
