A Samy Elbanna vezette finn Lost Society 2010-ben alakult meg, akkor, amikor a frontember még csak 15 éves volt és az egész csapat leginkább egy rendkívül lelkes, a '80-as évek thrash metal trendjébe végletesen beleszerelmesedett zenekarnak tűnt. Azonban az elkötelezettségük, lendületük és dinamizmusuk révén igen hamar feltörtek, sorra nyerték a tehetségkutatókat, majd egészen hihetetlen pályaívet bejárva leszerződtek a Nuclear Blast kiadóhoz és 2013-ban meg is jelent debütalbumuk.
2014-ben követte ezt a "Terror Hungry" korong és elődjéhez hasonlóan ez is egy rendkívül gyors, agresszív, klasszikus régisulis, némi crossover ízzel kevert thrash metal bulilemez lett. A 2016-os "Braindead" már mutatott egy kis változást: a félszívvel megvalósított középtempósodás és dallamosodás eredményeképpen egy afféle hibrid produkció született, melyen érezhető volt a váltani akarás vágya, de az irány még nem volt egyértelmű (kritikánk ITT olvasható).
Aztán eltelt négy év és bár a banda rengeteget turnézott, de új anyag csak nem akart megszületni. Közben persze kiderült, hogy ezen időszak alatt az együttes szorgalmasan dolgozott, csak éppen nem verte nagydobra a dolgot. Február 20-án pedig végül megjelent "No Absolution" címmel az új korong, ráadásul szerzői kiadásban és terjesztésben, azaz a Lost Society csendben szakított a német megakiadóval.
Ahogy ez nyilvánosságot kapott az előzetes dalok publikálásakor, az is világossá vált, hogy a brigád (és főleg gondolom Samy Elbanna, aki gitáros-énekes-dalszerzőként tulajdonképpen a csapat lelke) nem elégedett meg az elmúlt tíz év eredményeivel. Még mindig rendkívül fiatal a társulat, azonban az is tény, hogy egy évtizedes gürizéssel és három stúdióalbummal a hátuk mögött most már anyagi megbecsülésre is számítanak.
Ez pedig - ismerve a jelenlegi rock- és lemezipari körülményeket - nem igazán könnyű feladat. Semmit sem ér a Nuclear Blast, sem pedig egyetlen másik óriáskiadó sem, ha ma már tényleg senki nem vásárol fizikai hanghordozót. Sőt, már a középkategóriás zenekaroknak is pénzt kell betolniuk a kiadásba, így a Lost Society úgy gondolhatta, hogy inkább megspórolja ezeket a költségeket és a saját kezébe veszi a dolgokat.
Azonban van valami, amivel nem számoltak: ez pedig a promóció. Ha rákeresünk az új lemezre a neten, akkor alig találunk róla említést vagy recenziót, ez pedig egy Nuclear Blast által terjesztett bandánál egész egyszerűen elő sem fordulhat, mert a kiadó marketingesei ezerrel ömlesztik és osztják meg automatikusan az infókat a megjelenésekről. Ez most elmaradt és ennek meg is látszik az eredménye.
Említettem, hogy a Lost Society érthető módon most már kiéhezett a sikerre és a "No Absolution" dalain átkozottul érkezni, hogy ennek érdekében mindent meg is tettek. Tíz év alatt - gondolom - ráébredtek, hogy régisulis thrash metallal soha az életben nem fognak bejutni 2020-ban a fősodorba, mindig is egy teljesen marginális zenei szubkultúra aranyos kedvencei lesznek, de ennyi.
Nos, az új korongon radikálisan szakítottak zenei gyökereikkel és amerikai ízű, rádióbarátabb, dallamosabb stílust választottak maguknak, melynek legsikeresebb zenekarai ma a Trivium, a Disturbed, a Five Finger Death Punch, az Avenged Sevenfold és társaik. Egyfajta metalcore/groove metal egyveleg ez, nagyon távoli thrash ízekkel és időnkénti megoldásokkal. Számos dal esetében olyan érzésem volt, mintha a legújabb kori In Flames csordarefréneket hallgatnám: tényleg kottára és rendkívül ügyesen levették a fenti bandák megoldásait és dalszerzői receptjét.
Egyetlen óriási gondom van a lemezzel: kérem szépen, hol van itt a Lost Society? Mintha a zenekar körül megfordult volna a világ: nem azért sikeresek, mert szeretik írni és játszani az általuk választott stílusú zenéjüket, hanem azért játszanak és írnak meg egy albumot, hogy végre elérjék a sikert. Ez pedig mindig lélektelenséget eredményez, mert a produkcióban nincs szív és lendület, csak iparági profizmus.
Hagyjuk is most a bevett zenekari interjúfordulatot, miszerint ez a fejlődésük eredménye, akinek meg nem tetszik, az ne hallgassa, aztán jó napot! Itt komplett stílusváltás történt egy rétegzenéről a ma divatos és sikeresebb formára és ebben semmiféle őszinteséget nem érzek. A kimagasló hangszeres teljesítmény, a remek produkciós és stúdiómunka mind itt van (remekül szól a lemez), csak a tartalom változott meg radikálisan.
Fogalmam sincs, hogy mennyire jönnek be a finnek várakozásai és mennyire sikerül áttörniük azt a bizonyos üvegfalat, melyről úgy érezték, hogy bezárja őket egy számukra már szűknek bizonyult kalitkába. Szimpatikus a csapat lendülete, elszántsága, de valahogy úgy érzem, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték az ablakon. Ne legyen igazam.
7,5/10
