Egy igencsak igényes estét sikerült összerittyenteni az idén 25. jubileumát ünneplő Enslaveddel az élen. Mindhárom fellépő zenekar nagy műgonddal nyúl a zenéjük alapját képező egyes extrém metal műfajokhoz, progresszív módon saját szájízükre formálva azokat. A képletben talán csak a vasárnapi napra esett nemzeti ünnep hibádzott egy picikét, ami a közönség számán hagyott talán egy kis nyomot, de ez nem is az az esemény volt, ahol a teltház a Dürer Kert nagytermében elvárás lett volna.
Az estét az Amerikai Egyesül Államokból érkezett, azon belül is texasi illetőségű Oceans Of Slumber nyitotta meg. Zenéjük alapját a dallamos doom death metal adja, némi pszichadelikus és progresszív rockkal megfűszerezve. Erre jön rá Cammie Gilbert énekesnő angyali hangja, amit csak néha-néha vált fel Sean Gary gitáros hörgése. De nil novi sub sole, azaz nincs új a nap alatt, ezt a "szépség és a szörnyeteg" kombinációt sok helyen alkalmazták már, gondolva itt például a Theatre of Tragedyre, csak ez az Oceans Of Slumber esetében letisztultan és szerényen, minden giccsfaktortól mentesen jelenik meg. A texasiak csak a 'Blue' kislemezre és az idei 'Winter' albumukra hagyatkoztak a dallista összeválogatásakor (lemezkritika ITT), tekintve, hogy a debütalbumon még nem a kishölgy hangja volt hallható.
A saját dalok mellett előkerült a Nights In White Satin feldolgozása is, melyben, akárcsak a nagyjából háromnegyed órát felölelő műsoruk során, Cammie énekének gyönyörű melódiái és harmóniái a ugyanolyan angyalian szóltak a lassú, nyugodtabb részek és a legdurvább blastbeatelés közepette is, mely a zenekar másik nagy hősének, Dobber Beverlynek volt köszönhető. Ugyanakkora pontossággal játszotta a változatos, gyorsabb, darálósabb és a kimértebb lassabb dobtémákat is, melyek közötti váltásra nemritkán egy dalon belül többször is szükség volt. Később a koncertet lezáró ...This Road című dalnál kiderült, hogy zongorázni is tud, és arra az időre Sean ült be a dobok mögé, majd egy gyors manőverrel a szám közben mindenki visszatért az eredeti pocíziójába, amit igencsak sokat gyakorolhattak, főleg hogy a többi zenekar dobcuccától igencsak szűkösen voltak a színpadon.
Az ausztrál Ne Obliviscarist már láthatta a magyar közönség tavaly novemberben, akkor a Cradle Of Filth társaságában kaptak mindössze harmincöt perc játékidőt. Ezt most kipótolták kerek egy órára, ami gyakorlatban annyit tesz, hogy öt számot játszottak, három-négy helyett, ugyanis az ausztrálok majdnem hogy csak tíz perc körüli vagy afeletti dalhosszúságokkal operálnak. A Ne Obliviscaris zenéjét egyszerűen csak progresszív extrém metalnak lehetne megírni, merítenek ők mindenhonnan, black metalra jellemző blastbeatelés, szögelő dobtémák, a skandináv dallamos death metal inspirálta melódiák és hörgés, pluszhúros basszusgitár és szólógitár, tiszta ének és persze a kihagyhatatlan hegedű. Talán már ebből a felsorolásból is látszik, hogy milyen komplex, és jól megírt zenéről van szó. Ráadásul még jól is szólt, bár voltak panaszok az első sorból a hegedűre, de hátrábbról nem volt érzékelhető ilyesmi.
A probléma itt csak annyi lehet, hogy az ilyen sok összetevővel operáló muzsika leginkább egy tejszínhabos, marcipános, trüffeles csokoládétortához hasonlít, kis mennyiségben nagyon finom, viszont ha túl sokat eszik belőle az ember, túl édessé válhat, és még el is csaphatja a hasát a mohón, élvezeteket habzsoló ember. Nincsen baj a steril hangzással, a technikás hangszerjátékkal, csak elég lett volna ebből nagyjából háromnegyed óra is, mert ha a NeO átesik a ló túloldalára, akkor végül unalomba és giccsbe fordulhat át ez a nem mindennapi extrém metal jelenség.
25 éve hirdeti a norvég Enslaved a skandináv istenségek minden dicsőségét, ezáltal is őrizve a Bathory utókorra hagyott örökségét, és folytatva az utat, amit hajdan Quorthon megkezdett. Teszik mindezt olyan formában, amelyet 1993-ban a 'Hordanes Land' EP megjelenésével progresszív black metalként ismertek meg a metalosok. Az Enslaved himnuszokat, ódákat és eposzokat regél el, melyhez eszközül a black metalnak egy igen igényes formáját választották, melyben igen nagy szerepet kap a billentyű, valamint nem ritkák a kórusok és a tiszta ének sem, ez maga a viking metal a lehető legbathorysabb értelemben. Idén duplázott nálunk a norvég zenekar, de a Rockmaratonos koncert old school setlistjével szemben, itt a Dürer Kert nagyszínpadán minden albumról szemezgettek a közönségnek dalokat, ami 13 nagylemez esetén igencsak embert próbáló feladatnak bizonyulhat, így például a The Watcher, ami Dunaújvárosban kimaradt, itt negyedik számként elő is került, de átfedések is voltak, például a Ragnarökben nagy szerepet kapó mitológiai farkasról szóló, egyszerűen csak Fenris címet viselő dalt mindkét alkalommal hallhatta a magyar közönség (tavalyi albumuk lemezkritikáját ITT találhatjátok).
Főzenekarként másfél óra játékidőt kaptak, így a korai kezdés miatt 11 körül véget is ért a koncert, így sokan még elérték a nappali járataikat is. Ebbe az időbe belefért egy rövidke dobszóló is, ahol Cato Bekkevold remekelt, annak ellenére, hogy a tréfás kedvében lévő Ivar Bjørnson billenytűs néha letakarta a szemét. Ez pedig csak az egyik a sok ilyen kis gesztus közül amit egymás közt leműveltek a színpadon, szerénység, tisztelet és alázat a közönség, egymás, és az általuk játszott zene felé is, ez pedig családiassá, meghitté és magasztossá tette az egész Enslaved koncertet, melyet végül, ahogy illik, az egyik legutolsó és az egyik legelső dalukkal búcsúztak, a One Thousand Years Of Rain és az Allfadr Odin zárta az estét.
