Sokat ültem ezen a koncertbeszámolón, mert felemás érzések kavarogtak bennem, miután vasárnap este elhagytam a Barba Negrában tartott The 69 Eyes koncertet. Több, mint egy évtizeddel ezelőtt hallottam először a finn gótikus rock bandát, s ha nem is első hallásra, de fokozatosan tinédzserkorom egyik meghatározó zenekarává vált.
2005 óta gyakran játszottak Magyarországon a "helsinki vámpírok", de mivel rajongásommal egyedül voltam tágabb baráti társaságomban, mire annyi idős lettem, hogy elszántságom (és anyagi helyzetem) megengedte, hogy egyedül is elmenjek egy koncertre, eleinte nem bővült, majd kikopott a lejátszási listámból a diszkográfiájuk, s az elmúlt években már nem is nagyon jártak errefelé. Éppen ezért is volt remek alkalom a vasárnapi koncert, hogy felelevenítsem évtizedes emlékeimet, és ráébredjek, hogy a "Blessed be" albumot ősidők óta másolgatom MP3-lejátszóról MP3-lejátszóra, telefonról telefonra. Sajnos az előzenekarokat lekéstem, és épp kézbe vettem első búzasörömet, mikor felbukkantak a színpadon a művészek.
Kicsit féltem a koncerttől, mert az X előtti két album kimaradt az életemből, és bár "Universal Monsters" lemezbemutatóként emlegették az aktuális turnét, attól féltem, az utóbbi évek szerzeményeire fognak fókuszálni. Ehhez képest eksztázisba kellett esnem már a koncert első taktusainál, ugyanis a csengőhangommal, a Framed in blood című nótával zendítettek rá a nagyjából másfél órás koncertre. Az első csalódás akkor ért, amikor a hangosítók mögött kis emelvényen remek helyet találva azt kellett észrevennem, hogy a hangzás nem viszi le az arcomat, de ezt utóbb átértékeltem, végül is nem metál koncertre gyűltünk össze. Az első számmal kapcsolatos önmagammal kötött fogadást egy hajszállal veszítettem el, ugyanis a Miss Pastis csak a második lett, de nem szomorkodtam: az új album legrockosabb, legenergikusabb dala ez. A kezdeti félelmem nyomtalanul eltűnt, ahogy az idő múlásával nemigen találkoztam olyan nótával, aminek ne tudtam volna torkom szakadtából üvölteni a szövegét. Az egyetlen szám, amit nem ismertem, a Tonight volt, az összes többi hihetetlen élményt nyújtott. Általában nem szoktam az első sorokban toporogni koncerteken, ezeket az embereket mégis muszáj volt közelről megnéznem magamnak, ugyanis az imázsukhoz a rettentő menő viseletük is hozzá tartozik.
Jyrki 69 énekes rövid haja még inkább kiemelte Elvis Presleyvel való meghökkentő hasonlóságát, s hiába, hogy idestova ötven éves emberekről beszélünk, nem volt az az érzésem, hogy kiöregedett tinibálványok parádéznának a színpadon: a motoros bőrcuccaikat olyan természetességgel viselték, hogy simán elhittem, hogy ezek az állatok próbálni is ilyen szerelésben járnak. A koncert után többektől is azt hallottam, hogy hiányolták a zenekar részéről a közönséggel való kommunikációt, és nehezményezték, hogy ugyanazokat a számokat játszották, amiket az egész turné alatt, szinte ugyanabban a sorrendben. Nos, én, miután tizenegy évet vártam, hogy megtekintsem élőben a gótikus rock and roll császárait, egy cseppet sem sajnáltam, hogy nem volt tapsoltatás, számok közti adomázgatás, mert úgy éreztem volna, hogy minden egyes felesleges mondattal értékes másodperceket pazarolnak el mondjuk egy olyan teljesen váratlan nóta helyett, mint a Wasting the dawn! Elképesztő volt élőben hallani minden idők egyik leggótikusabb, legtéliesebb számát élőben, s ha már csak ezt az egy számot játszották volna összesen, nekem akkor is életre szóló élmény lett volna. Persze szerencsére nem így történt: volt minden, amire egy koncerten számíthatott az ember, a Devilstől a Gothic girlön, The chairen, Betty Blue-n, Feel Berlinen, és az isteni Dance D'Amouron át a záró Lost boysig. Még I just want to have something to do (Ramones) és egy meglepő Sister of Charity is befért, és élőben még a Jerusalemet is kitörő örömmel hallgattam. Ami pedig a kiszámítható szettet illeti, én nem voltam egy 69 Eyes koncerten sem az elmúlt hetekben, nem is túrtam fel gyanakodva az internetet settlistek után kutatva, így minden számot önkívületben hallgattam. Mindent összevetve, ha a lagymatagnak ható hangzástól eltekintek, egy olyan, számomra minden szempontból tökéletes koncertet tekintettem meg, ahol minden a helyén volt, szépen lehetett hallani mindent, a korábbi aggodalmakra okot adó playback szinti sem hatott nevetségesen (sőt!), a fekete ruhás közönség tombolt, s egy remek "Devils" CD boldog tulajdonosai lettünk barátnőmmel - no meg egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak, s nem csak őszi reggeleken iskola helyett lehullott falevelekben gázolva walkmanezős tinédzserkorunk megédesült emlékei miatt.
8/10
Írta: Alaque
Képek: Bende Csaba
