Túlzás lenne azt mondani, hogy tűkön ülve vártam a kalóz metalos Alestorm új albumát, eddigi munkásságuk is inkább csak nyomokban szerepel az emlékeim között. Hallottam ugyan a legtöbb albumukat, de például az előző, 2014-es "Sunset On The Golden Age" című anyaguk a meghallgatása után kámforként távozott az agyamból. Mindezek ellenére viszont kíváncsi voltam, pláne, hogy ez az első komplett album, melyen a gitárposzton Bodor Máté (Leander Kills, All But One) feszít. Emberek, jelentem: el vagyok ájulva!
Már a nyitányként berobbanó címadó No Grave But The Sea alatt éreztem, hogy ez valami egészen kivételes lesz. Kicsit olyan az egész, mintha utazáskor egy jó filmet néznél, képtelen vagy rezignált arccal figyelni, követni az eseményeket: ha humoros, akkor vigyorogsz, mint a vadalma, ha elgondolkodtató, akkor szigorú tekintettel figyeled a tájat. Örömmel fogadtam, hogy ebben a kicsit több mint 45 percben szinte csak humoros, néhol kifejezetten bizarr momentumok vannak.
Kiemelnék két dalt az eresztésből, melyek kifejezetten vigyorgósra sikeredtek. Az egyik a már előzetesként is megszellőztetett Mexico, mely Nintendo-korszakos nyitásával már olyan hangulatot csinál, ami egy koncerten letarolná a közönséget. És erre még rátesz a refrén, mely gyanúm szerint kitörölhetetlen koncertdallá fogja tenni ezt a nótát. A másik a nem kicsit alpárira, de még így is hulla mókásra sikeredett Fucked With An Anchor, melyből szintén remélem, hogy koncertnóta lesz: igazi közönség-ordítós eufória bomba.
Persze vannak azért klasszikusabb Alestorm nóták is, itt van kapásból az Alestorm tétel (csodálkozom, hogy nem ez lett az album címe is....), melynél nekem azért volt egy kevés Ensiferum utánérzésem, de egyáltalán nem zavaróan. és a záró Treasure Island is egy remek dal a maga majdnem 8 percével, egyben az egyik leghangulatosabb zárás, melyet idáig hallottam.
Zenészfronton csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A Peter Alcorn (dobok) - Gareth Murdock (basszus, vokál) páros fantasztikus alapot szolgáltat a zenészhez, példa dalként a már emlegetett záró tételt tudnám felhozni, illetve a szintén az album vége felé előkerülő Man The Pumps-ot. Amit külön kiemelnék, az Bodor Máté gitárjátéka. Itt kifejezetten az akusztikus részekre gondolok, például a fentebb említett Fucked With An Anchor témáit annyira el tudnám képzelni egy tábortűznél való sütögetéshez, egyszerűen árad belőle a lazaság, és nem a rutinból gitározás jellegű.
Ráadásul tökéletes összhangban van Elliot Vernon szintetizátorjátékával. Egyedüli kivetnivalót az énekrészekben találtam. Nekem valamiért olyan érzésem volt, mintha tényleg egy szombat esti szalonnasütögetés közben lettek volna kitalálva. Nem rosszak, félreértés ne essék, viszont x-edik végighallgatásra azért már kiütnek a hiányosságok, a körülbelül 90%-os kidolgozottság, pedig amúgy Christopher Bowes hangja kifejezetten jó, de itt most nem használta ki a lehetőségeit, ez számomra leginkább a Pegleg Potion tételben volt feltűnő.
Ha általánosságban kéne néznem az albumot akkor, ez egy nem kimondottan sokoldalú, de attól még nagyszerű album, tele frankó kis dalokkal, melyeket második meghallgatásra már a hallgató is a bandával együtt énekel. Ez a tökéletes fesztiválzene, szerintem - ha nagyon akarjuk, akkor - még különböző táncos mulatságokhoz is megfelelő aláfestés lehet. Viszont megvannak a maga hiányosságai, egyrészt a már említett énekbeli gondok, másrészt ugyan nem tűnhet soknak a 45 perces játékidő, de még 5 perc és már soknak érezném, ami szerintem egy ilyen buli muzsikánál gond. Ez egy korrekt album, sőt, egy nagyon is jó album, a hibái ellenére is, úgyhogy aki egy kicsit is vevő az ilyen típusú metalra, az rögtön rohanjon beszerezni az albumot, aki nem, az meg kezdje el megszeretni!
9/10
