A Botanist egy San Francisco-i banda. Ha valaha okozott álmatlan éjszakát, hogy napjaink stíluscímke-dömpingjéből különös módon hiányzik a „green metal” megjelölés, akkor most megnyugodhatsz, mert pár éve már színen van a banda, amelyben testet öltött ez az elnevezés. Az együttes sajátossága, hogy a domináns hangszer nem a gitár, hanem a cimbalom, amivel a banda teljesen egyedülálló, már-már a metál határvidékén kívül eső hangzásvilágot teremtett magának. Hasonlóképp egyedülálló a szövegvilága is: az egész a „Botanikus” (azaz Botanist) fiktív alakja körül forog, aki kivonul az emberi világból, mindenféle növényeket tenyészt, és előmozdítja az emberiség kihalását, ezáltal a növények uralomra jutását. A zenekar termése (érted: termés, hehe) mind ezidáig bőséges: hat nagylemezből és három EP-ből áll.
A szokatlan hangszeres megoldások és a szokatlan szövegkoncepció önmagában nem garanciái a művészi értéknek, ha egyébként zeneileg nem tud izgalmas lenni az együttes, és ez a Botanistnál is kiütközött, ha ugyanis az ember sokáig hallgatja a bandát egyhuzamban, akkor a csengő-bongó cimbalmok és az énekes károgása-rikácsolása könnyen unalomba fullad, még akkor is, ha néhány egyszerű, ám remekbe szabott opusz, mint például a „Mandragora” albumról az Arboreal Gallows, elég könnyen hallgattatja magát. A kérdés az, hogy a banda hetes számú sorlemeze, a „Collective – The Shape of He to Come” milyen lépést jelent a Botanist sűrűn elburjánzott, sajátos ösvényén.
Hattételes albummal van dolgunk, amolyan konceptlemez-féleséggel, ami persze csak a banda nagy koncepciójának egy részeseményére enged rálátást. A lemez Bandcamp-oldalán olvasható, hogy a főnök Otrebor nemcsak engedte, hanem egyenesen szorgalmazta, hogy a többi zenész is hozzáadja ötleteit a számokhoz. Ez a hozzáállás kifejezetten üdvös eredményhez vezetett, és a Botanist mindeddig legváltozatosabb, mondhatni, legzeneibb albumát eredményezte.
A nyitó Praise Azalea, the Adversary nem komplett szám, inkább intró, mely nyugodt, lassú gitározással kezdődik, melyet aztán A. Lindo károgása a dobhártyánkkal együtt ízekre zúz. Akinek nem ismerős a Botanist hangzás- és énekvilága, az jó eséllyel sikítva menekül ennél a résznél, szóval ez az intró egyfajta belépőpróbaként is felfogható, egyébként meg kell jegyezni, a károgós rész még metalos mércével mérve is fülsértően disszonáns. Pedig érdemes helytállni ezen a kis próbán, mert utána két olyan tétel következik, amelyek nemcsak a Botanist eddigi legkomplexebb, legváltozatosabb szerzeményei között foglalnak helyet, de újdonságként, méghozzá igen izgalmas és a dalokba szervesen illeszkedő újdonságként jelenik meg bennük tiszta férfi ének. A lendületesen indító The Shape of He to Come zeneileg a „Collective” leginkább black metalos hangszerelésű (vagy ahhoz hasonlítható) dala, ez még az első felére is igaz, pedig cimbalom és tiszta ének szól, aztán 5:28-nál, a viszonylag mérsékelt tempójú, visszafogott, mégis agresszív, fenyegető károgós rész leviszi a hallgató fejét.
A dalt tiszta énekű refrén zárja, melynek leköszöntével berobban a fantasztikus The Reconciliation of Nature and Man, melynek első mintegy három perce az egész „Collective” legemelkedettebb, legnagyszerűbb pillanata. A sodró lendületű cimbalomdörgedelmet magával ragadó módon egészíti ki a tiszta ének. A lendület a dal közepe felé kicsit megtörik, és a károgós rész berontása a tiszta ének után egy fokkal kevésbé meggyőző, mint az előző tételben, de azért amikor Lindo a közhelyesebb károgásról valami elkínzott nyöszörgésfélébe vált, az bizony, hangozzék bármilyen perverzül, nagyszerűen passzol a dal elkáoszosodásának folyamatába. A The Reconciliaiton of Nature and Man a vége felé kissé unalmassá válik, ezt a dalt jobban elnyújtották a kelleténél, mindemellett óriási értéke, hogy a váratlan nyitása a puszta dinamikája miatt tényleg olyan, mintha nem a szöveg, hanem a zene mesélné a történetet. Nagyon-nagyon el tudnám viselni, ha ez a jelleg elszaporodna a Botanist munkásságában.
Az And the Earth Throws off Its Opressors rövid, kellemes, nem különösebben kiemelkedő átkötő darabja. A címe magáért beszél. Fő érdekessége, hogy a Lotus Thief géniusza és csalogánya, Bezaelith énekel benne. Vitathatatlan azonban, hogy az album mind zeneileg, mint az elbeszélt történet szempontjából az utolsó előtti, leghosszabb szerzeményben, az Upon Veltheim’s Throne Shall I Waitben tetőzik. Ez a hosszú, közel tizenegy perces darab Otrebor tiszta énekével indít, amit csakhamar Lindo kifacsart röffenése szakít meg, ami leginkább egy elfajzott növény spórákat kilövellő termését idézi fel a hallgató képzeletében. A dalt ezután sokáig a tiszta ének dominálja, majd a második felét a mély károgás-hörgés uralja el, ehhez pedig tömény zúzás is társul, amit hallva nem gondolná az ember, hogy ebben a bandában nem az elektromos gitár a fő hangszer. A dal a hosszának megfelelően változatos, a zúzós és csendesebb részek jó arányban váltják egymást.
A To Join the Continuum amolyan vihar utáni csendként zárja le az addigi dalok emberellenes kavalkádját, és énekli meg a Botanikus végső megdicsőülését, az új uralkodó nemzetséggel való egyesülését. Ebben a számban nemcsak a nyugalmasan szóló cimbalmok idézik fel a káoszból elősarjadó poszthumán békét, de a háttér madárcsicsergése is az új kor beköszöntét közvetíti. Egyszerre szép és idegen dal, melyet a cimbalmok mellett Bezaelith aranytorka ékesít.
A „Collective” nem hibátlan lemez, helyenként a dalok túlnyújtottak, nem mindenhol állnak össze harmonikus egésszé. Az viszont tagadhatatlan, hogy a Botanist számára hatalmas minőségi ugrás ez a lemez, mely a kisebb hibák mellett is az életmű legkerekebb, legérettebb, legzeneibb darabja. Otrebor inkluzív hozzáállása rendkívül jót tett ennek az anyagnak, és a legteljesebb mértékben remélhető, hogy a Botanist ebbe az irányba fog továbbfejlődni, mert akkor pazar anyagokra lehet számítani tőlük. Egy ilyen zene befogadásához nyilván jó adag nyitottság szükséges, ugyanakkor ez az a lemez, amelyről hosszú távon is elmondható, hogy nemcsak az extrém hangszerelés, de maguk a dalok mint olyanok is érdekessé, izgalmassá teszik.
Thasaidon (zothique.blog.hu)
8/10
