Az Anathema kiadott egy lemezt idén, ezért felkerekedett, hogy szerte a világon élőben is megismertesse azt az emberekkel, szárnysegédként pedig hóna alá csapta az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő francia Alcestet. Két fajsúlyos banda a viszonylag kemény zenék világából, semmi sallang és noname előzenekar – alapvetően pártolom, hogy a feltörekvő bandák a pinceklubokon túl is lehetőséget kapjanak megmutatni magukat, de nekem most ez a leosztás kifejezetten ínyemre volt.
Az Anathemával kapcsolatos egyetlen koncertélményem az volt, amikor 2006-ban a budapesti Metal Manián a Therion után katasztrofálisan kifacsarva lestem őket, amíg el nem indultunk tesómmal jobb híján gyalog Gödöllőre (nem érkeztünk meg). Különösebben nem a lelkivilágom a banda, de mégiscsak világklasszis formációról beszélünk, a metalzene egyik alapintézményéről (még ha egy ideje már nincs is sok köze hozzá), illő hát, hogy előbb-utóbb tiszteletemet tegyem előttük, amire ez az esztendő kiválónak bizonyult és hát előzenekarból sem sok jobbat találhattak volna.
Legalábbis nekünk, a közönségnek mindenképp jó volt. Az Alcest a „Kodamá”-val nyitott (lemezkritika ITT), csakis helyeselhető módon. Utána szó nélkül, magabiztosan, profin vágott bele a „Là Où Naissent Les Couleurs Nouvelles”-be. Összesen hét szám hangzott el: három a Kodamáról, kettő a Les Voyages De L’Âme-ról, és egy-egy a Shelterről, illetve az Ecailles De Lune-ről (-ról?). Az ekkor még viszonylag szellős közönség lelkesen fogadta a bandát, és látszott, hogy a tagok is örülnek a közönségnek, legalábbis nem gondolom, hogy Neige csak megjátszotta magát, amikor a hallgatóságot méltatta. A hangzás jó volt, noha időnként minimális torzulás hallatszott, illetve a Percées de Lumière közepén a vokál mintha megszűnt volna létezni, legalábbis a keverőpult előtt hallva.
Korrekt felvezető koncertet kapott tehát a publikum, amihez mindazonáltal két megjegyzés dukál. Egyrészt az Alcest a tavaly december 1-én megtartott – a mostani bulihoz hasonlóan teltházas – koncertjén demonstrálta, hogy megérett a főzenekari státuszra, ehhez képest a jelenlegi egy óra egyértelműen szűkös keret volt a számukra, még ha azt fickósan ki is töltötték. Ezen a fellépésen egyszerűen nem tudtak olyan hatalmas energiák felszabadulni, mint ahogy az tavaly történt.
Ezt a bulit azok élvezhették a legjobban, akik először látták az Alcestet – ők viszont vitális élményt kaptak. Másrészt a francusok kicsit erőt vehettek volna magukon a setlist terén, nem csak úgy általánosságban (hisz elég kiszámítható egyveleg volt ez), hanem azért is, mert első lemezük, a Souvenirs d’un Autre Monde idén jubilált (virított is a díszkiadás a merchpulton), és ha már a Facebookon annyira örültek e ténynek, igazán játszhattak volna onnét is valamit. Elbírnék élőben egy Les Iris-t.
Az átkötést követően egyetlen perc híján hajszálpontosan beindult a háttérvetítés és felhangzott a „The Optimist” egyik instrumentális tétele, a San Francisco. Kellemes, ellazulós darab, viszont öt perces: ha mondjuk fele olyan hosszú lenne, akkor remek intró lett volna, így viszont egyszerűen túllépett azon a ponton, ameddig az ember izgatottan várja a tulajdonképpeni koncertet, és végül lelohasztotta kicsit azt a lendületet, amit kezdetben ígért. Legalábbis én így éreztem. A jelenlévők zöme valószínűleg nem értene egyet velem. Olvastam olyan megnyilvánulásokat, hogy a banda és a közönség nem hangolódott egészen egymásra, de ha így volt, annak nem sok jelét láttam, mert az Anathemát harsány, dörgedelmes ováció fogadta.
Ez a lelkesedés talán hangyányit alábbhagyott a koncert második felében, de azért amilyen erővel zengett a Dürer nagyterme az egyes számok között, abból tényleg érződött, hogy igen várós volt ez a koncert. Pedig szokatlannak tűnt, hogy egy ennyire lágy zene ilyen szilaj reakciókat kapjon. Ugye valamikor réges-rég, talán a krétakorban az Anathema doom metált játszott, aztán egyre finomabb vizekre evezett, mostani irányvonalát pedig inkább lehet art rocknak vagy alternatív zenének nevezni, mint metálnak. A mostani koncertet egyértelműen ez a stílus dominálta, élén a „The Optimist”-tel, amelyet hat tétel képviselt, köztük a lemez leghosszabbja, a Back to the Start. Az album több mint felét hallhattuk tehát. Ezen túlmenően a dalok túlnyomó része 2010-es vagy frissebb, a Cavanagh-tesók láthatóan nem akarták, hogy Lee Douglas énekesnő teendő nélkül maradjon. A legkeményebb tétel, ami elhangzott, a Pressure volt, melynek során a koncert legnagyobb kultúrsokkját és átéltem azáltal, hogy ezt a számot gitárszóló zárja.
A hangzás penge volt; ezúttal hátul álltam, a bárpulttól nem messze. A zenekar, amennyire láttam, nem sokat mozgott, de lelkes volt, és ez a zene nem is tombolásra való. Talán Lee Douglas volt a legmozgékonyabb. A közönség, mint említettem, odatette magát, és főleg az elején nagyon átjött a koncert atmoszférája még nekem is, pedig az Anathema nem áll különösebben közel hozzám. Viszont ebből a fajta zenéből egyhuzamban két óra kicsit sok. Az egy szem gitárszólót leszámítva nem sok változatosság volt érezhető a műsoron, a számok lomhán folydogáltak egymásba, és ezt csak az éljenzés és a konferálás szakította félbe időről-időre. A buli második fele ezért lett kissé egyhangúbb. Szerintem ez valamennyire elkerülhetetlenül adódott a zene jellegéből. A műsort végül meglehetősen terjedelmes ráadás követte.
Az Anathema tehát technikailag kifogástalan koncertet adott. A hangulatvilág egységes volt, ami viszont a második felére kicsit egyhangúsághoz vezetett. Az együttes mindenesetre szemmel láthatóan él és virul, és a setlist tanúsága szerint az új lemezhez igencsak optimistán viszonyul. Azt pedig reméljük, hogy az Alcest legközelebb megint főzenekarként tesz nálunk látogatást.
Thasaidon (zothique.blog.hu)
