A portugál rockszíntérről csak a Moonspell és a Heavenwood ért el nemzetközi (de legalábbis európai) ismertséget, illetve lapunk recenziót írt az underground post-black metal csapat, a Tod Huetet Uebel lemezéről is (mindhárom zenekar anyagára érdemes rákeresni magazinunk hasábjain). A 2011-ben alakult Sinistro is az újgenerációs portugál metalegyüttesek táborát erősíti: a Season Of Mist január 5-én jelentette meg harmadik soralbumukat "Sangue Cássia" címmel.

Érdekes megfigyelni, hogy a portugál rockbandák zenéje mennyire mély, sötét, melankolikus: egyaránt igaz ez mindegyik fentebb említett csapatra és nem kivétel ez alól a Sinistro sem. A zenekar Lisszabonban jött létre, 2012-ben kiadták bemutatkozó albumukat, majd a 2013-as "Cidade" című EP-n csatlakozott hozzájuk először Patrícia Andrade énekesnő, aki alapvető változásokat hozott a brigád életébe.

A Sinistro a doomos, gothos metalzenét ötvözi a Patricia Andrade által behozott fadóval, mely egy tradicionális portugál daltípus vagy műfaj: Portugália lelkének is nevezik, mivel alapvetően határozza meg az ibériai ország kultúráját, lelkivilágát és gondolkodásmódját.

A fado gyökerei egészen a középkori Portugáliáig nyúlnak vissza, azonban széles körben a XIX. század elején vált ismertté a fővárosi utcákban és tavernákban. A szó a latin fatum, azaz sors. végzet szóból ered. Eleinte a tengerészek, matrózok kezdték énekelni ezeket a dalokat: szeretteik utáni vágyódásukat, a családi kör iránti vágyakozásukat fejezték ki ily módon. A fado által közvetített érzést legjobban a saudade szó fejezi ki: a szeretett személy hiányának érzése, az általa okozott szenvedés, tragédia, szerencsétlenség, fájdalom. 

A fadot a fadistáknak nevezett énekesek adják elő hagyományos fekete ruhában egy portugál és egy klasszikus (spanyol) gitár kíséretében. Rögzített felépítése, dallam-, ütem- és szövegvilága van. Eleinte a kikötőbeli matrózok és prostituáltak, a társadalom kitaszított rétegeinek kedvelt műfaja volt, gyakran hívták a gonosz zenéjének is. A XX. század első felében aztán meghódította az egész országot: legismertebb és világhírű képviselője Amália Rodrigues énekesnő volt. A hagyomány töretlenül él tovább: a francia sanzonhoz hasonlóan ma is mindennapos látvány a portugál éttermekben és kocsmákban a két gitáros által kísért fado előadása.

Ezt a hatalmas, évszázados tradíciót emelte be a metalba a Sinistro: a fado eleve melankolikus, sötét, érzelemgazdag világa, mely nagyon is közel áll a doom atmoszférájához, hézag nélkül illeszkedik a gitárok és az ízlésesen adagolt szintetizátor által megteremtett súlyosabb hangulathoz.

A portugál csapat rendkívül gyakran él a dalokon belül is a téma- és tempóváltásokkal: ilyenkor a húzós, riffelős gitárok akusztikusra váltanak és egyfajta post-rock hangulat ereszkedik rá a szerzeményekre. Ami viszont állandó, az Patrícia Andrade egészen csodálatos énekhangja és előadásmódja. A metaltól teljesen idegen és pontosan emiatt rendkívül izgalmassá, kontrasztossá váló éneke olyan elképesztően tudja átadni az érzelmeket, hogy a portugál dalszövegek megértése nélkül is átjön minden, amit a Sinistro ki akar fejezni.

A portugál nyelv használata kapcsán meggyőződésem, hogy a csapat zenéje fele ennyire sem lenne ilyen magával ragadó, ha angolul énekelnének. Az anyanyelv a legtermészetesebb közeg: ez a legelső, amit még magzatként meghallunk, ez formálja agyi struktúránkat már bőven születésünk előtt, egész világlátásunk, gondolkodásmódunk az anyanyelven keresztül alakul ki és működik, sőt, a neurolingvisztika legújabb eredményei szerint az adott nyelveken beszélő emberek egészen más világot is érzékelnek a többiekhez képest, mert az anyanyelvünkben meglévő struktúra és nyelvi logika az érzékelésünket, percepcióinkat is alapvetően meghatározza.

A "Sangue Cássia" keretes szerkezetű anyag: a két leghosszabb, tízperces tétel a korong elején és a legvégén szerepel, megadva az egész atmoszféráját. A fado meghatározásához illően minden egyes dalban valamiféle megfoghatatlan szomorúság, elvágyódás érződik: Patrícia Andrade gyönyörű, tiszta, érzéki, de mégis ártatlan éneke olyan, mintha egy igézően szép szirén csalogatna minket valami sosemvolt, távoli sziget boldogsága felé.

A majd' egyórás lemez egyben hat: nehéz kiemelni róla különálló szerzeményeket, mert annyira egységes atmoszférájú. Azonnal, szinte már az első percekben magába szippantja hallgatóját: az énekhangon keresztül érkező, hagyománnyal és varázslattal teli dallamok nem eresztenek. Ha nem lenne elcsépelt a kifejezés, akkor valódi folk metalnak hívhatnánk a Sinistro zenéjét: ehelyett egyszerűen csak örüljünk annak, hogy a legcsodálatosabb kontinens, Európa ilyen fantasztikus kulturális gazdagsággal rendelkezik és ennyiféle népzenei gyökerű rockzenekarral találkozhatunk. 

9/10