Nemrég elolvastam Michio Kaku Az elme jövője című könyvét, amelyben a szerző tudományos ismeretterjesztő jelleggel mutat be néhány tényt az agyról, illetve arról elmélkedik, milyen irányba haladnak az agykutatások a jövőben, hogyan tehetjük jobbá, hatékonyabbá az agyunkat, és e lehetőségek milyen következményekkel járhatnak.
A könyv egyebek között azért volt érdekes, mert rávilágított, mennyire komplex, érzékeny, kifinomult szerkezet az emberi agy. Éppen ezért különösen paradox, hogy ezt a sérülékeny és nélkülözhetetlen (már akinek, ugyebár) szervünket micsoda erővel és mennyire felelőtlenül lóbáljuk koncerten, ahhoz képest, hogy egy teli söröskorsót – mely összességében mégiscsak egyszerűbb szerkezet – nemhogy nem lóbálunk, de megbillenni sem engedünk. Ezen járt az eszem szerdán a Dürer Kertben, amikor tudatosult bennem, hogy én a Nile-on iszonyatosan fogok headbangelni.
Mindösszesen négy banda lépett fel, sorrendben a következők: Veins (I), Exarsis (GR), Terrorizer (USA), Nile (USA). Ezek közül én az Exarsis legvégére érkeztem, egész pontosan a banda akkor végzett a játékkal, amikor a karszalagomra vártam, úgyhogy csak annyit hallottam az utolsó pillanatokban, hogy igencsak szorgosan aprítottak.
A Terrorizer talán nem igényel különösebben terjedelmes bemutatást: a Morbid Angel ex-dobosa, Pete Sandoval bandája, amelyben 2013 óta Lee Harrison felel a gitárért, Sam Molina pedig a basszusért és az énekért. A formáció 2012-ben jött ki utoljára sorlemezzel, és 2014-ben adtak ki egyáltalán hangzóanyagot, ellenben ha helyesen értettem a koncerten, idén esedékes az új lemezük, így kicsit azt is promózták. A Terrorizer koncertje meglehetősen hatékony demonstrációja volt annak, miért „Commando” a beceneve Sandovalnak: olyanokat ütött, mintha géppuskával soroznák a közönséget, élmény volt nézni és hallani a hihetetlenül energikus játékát. Harrison és Molina nemkülönben odatette magát, noha ennek a bandának értelemszerűen Sandoval a „főhőse”. A közönség az első egy-két szám alatt mintha nemigen vette volna a lapot, de hamar beindultak, és egész komoly moshpit alakult ki és maradt is fenn a szinte hajszálpontosan háromnegyed órás műsor hátralévő idejére. Ezt a lelkesedést a Terrorizer vitán felül megérdemelte, mert bivalyerős koncertet adtak, amelyben – a harmadik sorból hallva – a technika is maradéktalanul a segítségükre volt.
A Nile-lal kapcsolatos legfontosabb hír 2017-ből (az új lemez idénre ígérése mellett) az volt, hogy februárban megváltak Dallas Toler-Wade gitárostól, aki túlzás nélkül oszlopos tagnak minősült, hiszen bár az „Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka” lemez munkálataiban nem vett részt, 1997 óta erősítette Észak-Amerika első számú technikás death metal különítményének sorait, vagyis 2017-ben, Linda napján húszéves kollaboráció szakadt meg. Karl Sanders nem az a tedd el s elé se vedd legény, a Nile pedig nem az a banda, amelynek tartania kellene a lelkes utánpótlás hiányától, így csakhamar be is jelentették az új gitárost Brian Kingsland személyében. A koncert egyik fő kérdése tehát az volt, hogyan mutatkozik be élőben az új fickó.
Nem tudom, másokat mennyire foglalkoztatott, de én kicsit aggódtam a program miatt is. Az idei koncert a 2015-ben megjelent „What Should Not Be Unearthed” lemez turnéja harmadik felvonásának részét képezte. 2012 óta járok Nile-koncertekre, és e periódus alatt feltűnt, hogy a dallista gerincét alapvetően ugyanazok a számok adták, melyet csak a rendelkezésre álló játékidő és az éppen turnéztatott lemez variált meg kissé. Ez nem sok jót vetített előre olyan időszakban, amikor meglehetősen kérdéses, volt-e vajon Karléknak ideje más számokat elpróbálni. Hiába bivaly szám ugyanis például a Defiling The Gates Of Ishtar, az Ithyphallic, a Khafir! vagy a Hittite Dung Incantation, amikor léteznek olyan zseniális és eljátszásra váró tételek is, hogy aszondja Masturbating The War God, Eat Of The Dead, The Essential Saltes meg Eye Of Ra.
Mindkét tekintetben pozitívan kellett csalódnom. Ami azt illeti, bár a Terrorizer tömény darálása számomra nem kimondottan tartós hallgatásra való, azért a lendületes koncertjük fellelkesített, és úgy voltam vele, hogy ha a Nile egy az egyben eljátssza 2015. szeptember 25. dallistáját, akkor is headbangelek rájuk egy kiadósat, és kész. A Ramses Bringer Of Warral nyitottak, amit a régi barát, a Sacrifice Unto Sebek követett, és mindezt nagy ovációval fogadta a nagyérdemű. Én is, Básztet rúgja meg, pedig ezt a számot már negyedszer hallom. Ezután kisebb technikai gikszer lépett fel Sanders gitárjával; amíg ezt javítgatták, addig Brad Parris basszeros igyekezett szórakoztatni a népet több-kevesebb hatékonysággal, de egyébként szerencsére az emberek együttműködők voltak e törekvésében.
A hiba kijavítása után következett az első kellemes meglepetés: a The Black Flame a „Black Seeds Of Vengeance”-ről. Nem a kedvenc számom, de koncerten számomra újdonság, úgyhogy örültem, mint majom a farkának (ez a szóhasználat egyébként azért vicces, mert a dal első sora arra szólít fel valami minden bizonnyal páviánt jelölni akaró szóval jelölt entitást vagy istenséget, hogy húzza vissza a farkát, igen, azt a farkát). Ezután standard koncertnóták sora következett, amit a közönség fejrázással és moshpittel honorált. A „What Should Not Be Unearthed” lemezt furcsamód csak az In The Name Of Amun képviselte, de ezt annyira nem bántam, mert a 2015-ös korong Nile-mércével mérve nem annyira kimagasló teljesítmény.
A koncert két csúcspontját számomra a The Fiends Who Come To Steal The Magick Of The Deceased és a Kheftiu Asar Butchiu jelentette, előbbi az „At The Gate Of Sethu” egyik legjobbja, utóbbi még a Nile viszonylatában is páratlan őrlés; ezekért önmagában is lazán hozzávágtam volna a szervezőkhöz meg a bandához a koncertjegy árát. A koncertet mi más zárhatta volna, mint a Sarcophagus és a Black Seeds Of Vengeance, de a zenekar akkora hangulatot korbácsolt, hogy eszembe sem jutott amiatt sopánkodni, hogy a negyedik Nile-koncertemen is ugyanazt hallom, hanem én is üvöltöttem torkom szakadtából, hogy: Bosszú! Fekete! Magvai! A Black Seeds Of Vengeance a Nile első számú „slágere”, de még idestova 18 év távlatából is olyan hamisítatlan, zabolátlan, nyers erőt áraszt, ami menthetetlenül igájába kényszeríti a hallgatót.
Brian Kingsland pedig piszok jól vizsgázott. A Nile új kiállása élőben roppant erősnek bizonyult. Nem szép dolog ilyesmit írni egy két évtizeden át alaptagnak számító zenészről, és persze azt még nem tudjuk, hogy Dallas nélkül hogyan alakulnak a kreatív folyamatok, de ez a koncert Dallas nélkül is embertelenül jó volt. Kingsland játéka természetesen (amennyire meg tudom állapítani) kifogástalan volt, de az várható is, hogy Sanders ezen a téren nem fog mellé. Viszont óriási pozitívum, hogy a hörgése inkább a mélyebb tartományok felé mozgott, és ezt a stílust többnyire sokkal közelebb érzem a Nile zenéjének brutalitásához, mint Dallas acsargását. Mindemellett Karl szerencsére aránylag sokat hörgött, összességében pedig a három húros hasonló arányban, egymást harmonikusan kiegészítve vette ki a részét az énekből. Reméljük, hogy ez a jó felállás az eddigi bejelentések szerint idén várható új lemezen is érezteti majd a hatását.
Egy szó mint száz, a Nile jött, látott és gyalult, a közönség pedig ezen az estén is mostohábban bánt a tulajdon agyával, mint a kezében lévő sörrel.
Thasaidon (zothique.blog.hu)
Fotók: Pavao Hodap (http://ph-pit.com/)
