Magazinunk elektronikus hasábjain rendszeresen írunk Kátai Tamás egyszemélyes zenekarának soralbumairól (lemezkritikák ITT és ITT), melyek szépen be is kerülnek az aktuális éves magyar toplistáinkba. A Thy Catafalque és főleg zenei létrehozója afféle korunk Mikes Kelemenjeként írja meg és adja ki Skóciából albumait, melyek rendkívül személyesek, de mégis éppúgy szólnak érvényesen a hazai hallgatóságnak is.
Kátai Tamás megtalálta otthonát a francia Season Of Mist kiadónál, hiszen a 2011-es "Rengeteg" korong óta immár ez a negyedik anyaga, mely a patinás metalistálló révén jelenik meg. Az avantgárd/kísérleti black metalként aposztrofált főprojekt produktumai mellett 2016-ban két másik kiadványa is napvilágot látott: második szólóalbuma, a "Slower Structures" afféle minimalista kamarazene volt némi elektronikával megspékelve, míg a Neolunar nevű alkalmi formáció bemutatkozása inkább szintetizátoros/elektronikus popzenében öltött testet, erős Pet Shop Boys és Depeche Mode hatásokkal.
A május 4-én megjelenő "Geometria" korong mintha csak a szintézise lenne mindannak, amit a dalszerző az elmúlt években létrehozott. A tizenegy tételes, majd' egyórás album sebészkéssel szinte pontosan kétfelé vágható: öt szerzemény klasszikus, veretes black metal, brutális riffeléssel és súlyos megszólalással. A többi hat dal álmodozós hangulatú, elektronikus, de mindvégig népzenei hatású és leginkább a 2009-es "Róka Hasa Rádió" atmoszféráját és megközelítését hozza vissza.
Régen felismert igazság, hogy egy külső személy, egy kvázi-kívülálló jobban meg tudja érteni egy adott közösség helyzetét, problémáit, hamarabb tudja átlátni azokat és képes megoldásokat felkínálni, mint maguk a közösség tagjai, akik mindennapi életük taposómalmában már képtelenek objektív módon értékelni saját pozíciójukat. Talán nem sértődik meg a Makóról elszármazott Kátai Tamás, aki immár több mint egy évtizede él Skóciában brit állampolgárként, ha őt is ebbe a szerepkörbe helyezzük.
Kívülálló ő már abban az értelemben, hogy a mai Magyarország aktuális problémái, körülményei életére legfeljebb igen nagy áttéttel vannak csak hatással, ezért ő ahhoz (gyermekkora színteréhez, a nyolcvanas évek Magyarországához) tud visszanyúlni, ami már végérvényesen megszűnt létezni. Ez az álomország megsárgult újságlapokon, régi tévéfelvételeken, kopott gyermekjátékok, útszéli nyárfasorok képében él már csak: maguk a városok is felismerhetetlenül megváltoztak, ennek nyugtázásához pontosan elég az a külföldön eltöltött bő egy évtized is.
A Thy Catafalque lemezei mintha egy soha véget nem érő múltidézés, emlékezés stációi lennének: a Töltés című dal szövegében konkrétan visszautal a "Róka Hasa Rádió" Űrhajók Makón című tételére. Körkörös mozgás ez: Makó, az Alföld, a magyar természeti környezet, a magyar kultúra, mint egy óriási mágnes, fogva tartja Kátai Tamást, nem tud és (reméljük) nem is akar szabadulni ebből a csodálatos, fájdalmas vonzásból. Ahogy a "Meta" album Vonatút az éjszakában című szerzeménye Adyra és versére reflektált, a friss korong zárótétele, az Ének a búzamezőkről Móra Ferenc klasszikus regényének mondanivalóját, ars poeticáját adja át a hallgatónak.
Rendkívül érdekes ez az utolsó nóta: Kátai Tamástól immár megszokhattuk és el is várjuk a költői szépségű dalszövegeket, melyeket meg is kapunk végig a korongon, a magyar tájnak és a magyar nyelvnek szóló legszebb szerelmi vallomás pont itt érkezik meg egy szinte látomásos versben, mindezt azonban egy súlyos, doomos, kíméletlen metaltételben valósítja meg.
Furcsa hallgatni az albumot: minden hangjegyében, minden szavában olyan mélyen magyar, hogy belefájdulhat a szívünk. Mintha mi magunk, magyarországi magyarok már kezdenénk elveszteni ezt a mindennél erősebb kötődést vagy identitást: mintha Kátai Tamás Európa másik végében, egy teljesen másik kulturális közegben jobban értené vagy élné meg azt. Talán természetesnek veszünk valamit, ami - ha nem figyelünk rá és nem ápoljuk, majd adjuk át - észrevétlenül párolog el mellőlünk, átadva helyét a semminek. Kátai Tamás legszemélyesebb produkciójában, a Thy Catafalque keretein belül abba kapaszkodik, ami máig meghatározza önazonosságát.
Minden bizonnyal ez a tudatos szerepkör áll a legtávolabb tőle, de pontosan ezzel a végtelenül finom, de mégis eltántoríthatatlanul makacs kötődésével és hozzáállásával tud emlékeztetni minket arra, hogy mi az, ami a legfontosabb bennünk és számunkra. Tudom, hogy a Thy Catafalque népszerűsége immár kontinenseken átívelően fogja össze a zenekar rajongóit, de meggyőződésem, hogy nekünk, magyaroknak szólnak ezek a dalok, ezek a lemezek. Igazából teljesen egyedi dolog ez: Kátai Tamás albumai oly mértékben elkülönülten, egy másik minőségi síkon állnak, hogy a kortárs magyar könnyűzenében csak két-három hasonszőrű produkciót említhetünk vele egy lapon (például Perihelion, Ørdøg, Ygfan). Jól van ez így. Becsüljük meg, hallgassuk és ez a minőség legyen a sorvezetőnk.
9,5/10
