Rozsdagyár

BOREALIS - The Offering (2018)

2018. június 20. - Kovenant

borealis_cover.jpg

A kanadai melodikus power / progresszív metal csapat, a Borealis 2015-ös lemeze kiválóan sikerült alkotás volt: ismeretlenül is bekerültek az az évi listánkra, mert szenzációs dallamérzékükkel, no meg Matt Marinelli énekhangjával, illetve dalcentrikus megközelítésükkel egy majdhogynem tökéletes koronggal álltak elő (lemezkritika ITT). Három év elteltével jött a folytatás: az AFM Records március 23-án jelentette meg "The Offering" címmel a negyedik stúdióalbumukat.

Hogy mennyire nem lehet egy korábbi sikert vagy kiválóan megírt produkciót - a recept biztos tudatában - egyszerűen csak lemásolni vagy megismételni, azt bizony mindennél jobban mutatja a kanadai Borealis példája. A 2015-ös "Purgatory" egy minden ízében kitűnő, változatos, érzékeny, és felvállaltan érzelmes, mégis remek metal album volt, melyben megtalálták számításukat a progresszív vagy éppen a hagyományosabb power/heavy metal kedvelői is.

Nos, először is a "The Offering" egy nagyszabású konceptalbum és ezt szó szerint kell érteni, mert a játékidő bő egy óra, tizenkét tétellel, melyek közül az epikus záródarab majd' kilencperces. Ilyenkor az ember fejében megszólal az a bizonyos apró csengettyű vagy giccsométer: a nagyívű történetmesélések a legritkább esetben szoktak jóra vezetni, gondoljunk csak a Dream Theater egészen tragikus mértékben katasztrofálisra sikeredett előző korongjára (lemezkritika ITT). Az ilyen lemezeknél a nagy veszély az, hogy a zene csak eszköze a sztori előremozdításának és nem fordítva: a kerettörténet szolgáljon hátteréül az önmagukban is megálló, külön karakterrel rendelkező daloknak.

Matt Marinelli elmondása szerint a korong narratíváját a horrorfilmek iránti imádata ihlette: egy olyan kultuszról szól, mely ember- (de főleg gyermek)áldozatokat mutat be természetfeletti hatalmaknak, hogy így vessenek véget az emberiség szenvedésének és visszanyerjék annak ártatlanságát, mely az ipari, poszt-modern társadalmak értéknélküliségével veszett el. Azonban a kultusz vezetői nem tisztelik eléggé ezeket a nagyobb hatalmakat és az egyik feláldozott gyermek szelleméből egyfajta istenség születik, aki bosszút áll az őt meggyilkolókon. A szektavezérek nagy buzgalmukban elfeledkeztek arról, hogy az ártatlanság visszaállításának kulcsát pont a gyermekekben kellene keresniük.

Nem tudom, hogy kit mennyire mozgat meg ez a történet: bevallom, én a rock/metalban magát a zenét, a dalokat, az atmoszférateremtő képességet és az érzelmek átadásának mértékét és módját értékelem a legjobban és sajnos a kanadaiak friss anyagán pont ez halványodik el kissé, mintha erre nem helyeztek volna kellő súlyt.

Ahogy haladtam előre a dalokban, a csalódásom - legnagyobb meglepetésemre - egyre nőtt. Ebben minden bizonnyal szerepet játszhat az is, hogy az elvárásaim talán irreálisan magasak voltak az előző album miatt. A Borealis leginkább az agresszív (néha szinte djentesen modern) riffelés, a dallamos power és az Evergrey/Fates Warning vonalas progresszív metal keresztezéseként írható le, ami elképesztően finom dolognak hangzik már elsőre is. A furcsa az, hogy az egyes dalokban itt vannak az összetevők, csak éppen sehogy sem akarnak összeállni dalokká.

Egyszerűen képtelen vagyok megkülönböztetni vagy akárcsak visszaemlékezni egy-egy dallamra, refrénre: mintha a bő egy órában ugyanaz a nóta szólna végtelenítve. Minden szerzemény ugyanazzal a hangszerelési és szerkezeti sablonnal készült, ráadásul megkapjuk az utóbbi évek legdinamikátlanabb, legkompresszáltabb, néha szinte már fej- és fülfájdalmat okozó hangzását és keverését (komolyan beszélek, úgy egybe van nyomva a nótákban gitár-szinti-dob, hogy konkrétan gyötrelmes hallgatni sokszor az egészet). 

Sajnos a megszólalást nem segítik a műanyag, szoftveresen előállított vonósok (lásd a The Devil's Hand című tételt), illetve a rendszeresen előforduló, kiszámítható dallamfordulatok sem. Az új korongon a power egyértelműen kiszorította a progresszív megoldásokat: a helyenként giccses, csöpögős melódiák túlsúlya már zavaró mértékű. Talán a Scarlet Angel, a The Awakening és meglepő módon az epikus zárótétel, a The Ghosts Of Innocence az, mely megragad a hallgató fülében: ezek esetében tapad a refrén, illetve kellően változatos a dalszerkezet is (a női ének bevonása sokat lendített a befogadhatóságukon).

Természetesen - mivel a Borealis tehetsége megkérdőjelezhetetlen - rengeteg szeretnivaló részlet is található a lemezen, de összességében ez most nem úgy sikerült, ahogy a csapat tervezhette. Túl sok mindent és túl nagyot akartak mutatni, ráadásul a már említett csapnivaló hangzás tönkre vágja az egészet. Nagy csalódás ez kétségtelenül, talán eddig az idei legnagyobb: a várakozások is nagyok voltak, szó se róla. Ez most nem jött össze. 

7/10

borealis_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4914060162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása