Nagyon furcsa dolog vissza-visszatérni egy olyan stílushoz, mely felett - azt hiszem - végérvényesen eljárt az idő. A dallamos hard rock vagy heavy metal (ízlés kérdése, hová soroljuk is be ezt) valamiféle zárványként él ma már a teljes metalszíntéren belül és bár időről időre megpróbálják feléleszteni általában tudatos marketingkampánnyal megtámogatott, fiatalabb csapatok révén, melyekről a kiadó promóciós emberei szakmányban írják a zseniálisabbnál zseniálisabb ajánlókat, ezek bizony rendre csúfos kudarccal szoktak végződni.
A sanyarú helyzet ugyanis az, hogy sajnos a világ elszaladt a hasonszőrű csapatok mellett: a rajongói bázisuk kizárólag az egyre inkább ötvenes korosztályból áll össze, mely már közel sem akkora elánnal követi az újabb és újabb lemezeket. A fiatal rockhallgatók legfeljebb archív MTV-felvételekből és szemcsés VHS-kazettákról ismerhetik ezt a valaha szebb (mit szebb, dicsőséges!) napokat megélt szcénát, de élő kapcsolatuk vele nincs, legfeljebb akkor, ha véletlenül a haver kocsijában elállítódik a rádió valami retro-csatornára.
Az is érdekes dolog, hogy a mai rockzene totálisan elcsúszott az egyre befogadhatatlanabb, extrém irányokba (black, death, deathcore, djent, stb.), melyek a tiszta ének, az érthető dalszöveg és az értelmezhető dallamok híján egész egyszerűen képtelenek olyan érzelmi, együtt-éneklős kötődést kialakítani, mint amilyenre a nyolcvanas évek klasszikus bandái képesek voltak.
Ezért jó érzés megmártózni a sok ultrasúlyos produkció után a hagyományosabb felfogást követő albumokban: a gond azonban az, hogy egy-két dal után már nyúl is az ember a stop gomb felé. Ezerszer megírt és hallott dallamfordulatok, zenei klisék és megoldások, fénymásolatként felcserélhető refrének, számok, lemezek, zenekarok sorjáznak itt, az eredetiség mindenféle nyoma nélkül. Természetesen nem a régi nagy legendák klasszikus mesterműveiről van szó (azokért életünket és vérünket!), hanem az ebben a stílusban alkotó, de a színtér csúcsidőszakát követően vagy éppen napjainkban induló bandák anyagairól.
A német/svéd Jaded Heart pontosan ilyen csapat: 1990-ben alakultak meg, azóta rengeteg tagcserén estek át, az egyetlen őstag mára Michael Müller basszusgitáros maradt. Az alapvetően a dallamos AOR/hard rock forrásvidékéről érkező zenekar a kétezres években jelentősen átalakult: 2005-ben érkezett a zenekarba Johan Fahlberg svéd énekes, de nem csak a frontember személye változott, hanem a brigád szép lassan megkezdte menetelését a keménykötésűbb power metal vizeire is.
Tulajdonképpen egy hibrid kombinációról van szó: az elsősorban a Judas Priest/Accept jellemezte európai power metal riffmunkáját a hard rock dallamos refrénjeivel vegyítik, megbolondítva néha amolyan Helloween-jellegű melódiákkal is. Talán valahol a dán Pretty Maids állna a legközelebb a csapathoz, ámbár a Jaded Heart szikárabban, súlyosabban kezeli a gitárokat, de a melódiáik hasonlóak.
A 2016-os "Guilty By Design" album (lemezkritika ITT) kifejezetten szigorúra, metalosra sikerült: nem volt közel sem hibátlan alkotás, de kellemes hallgatnivalóként funkcionálhatott baráti sörözések mellé. A mostani lemez, mely "Devil's Gift" címmel március 30-án jelent meg a Massacre Records gondozásában, ugyanez mondható el, csak valamivel kisebb lelkesedéssel.
A német/svéd társulat ugyanazt a receptet követte, mint két évvel ezelőtt, csak éppen most mintha a metalfaktort hátrább tolta volna és némileg szellősebb, lazább refréneket írt a fémvázra. Ráadásul több tételben is (Flying High, Set Free, Scream Of Anger) kikölcsönöztek a Yngwie Malmsteen panelgyűjteményből neoklasszikus gitárszólókat, hogy azokat centire a megfelelő helyen betolják a dalokba, némileg frissítve így a hangulatot.
Ha nagyon szőrösszívűek lennénk, akkor a mostani korongot az előző fénymásolatának is nevezhetnénk, talán csak éppen annyi, nüansznyi eltéréssel, hogy ne legyen túlságosan feltűnő a hasonlóság. Minden pozitívum és negatívum pontosan ugyanaz, mint a 2016-os lemez esetében és felesleges lenne most megismételni az ott elhangzottakat.
Ezzel el is érkeztünk a Jaded Heart legnagyobb problémájához: az eredetiség hiányához. Ráadásul kijelenthetjük (mindenféle szarkazmus és rosszindulat nélkül), hogy ha ismét kiadták volna a "Guilty By Design" albumukat egy másik borítóval, talán senki észre sem vette volna a trükköt. Gyanítom, hogy a Wasteland bensőséges, barátokat, szomszédokat és a szűkebb rokonságot átfogó klipje a zenekar valós közönségét jelentheti most 2018-ban. Így múlik el a világ dicsősége.
7/10
