Tizenegy év alatt öt stúdió- és egy koncertalbum, valamint egy korrekt EP: ez a progresszív metalban utazó brit Haken egyenlege és ez pontosan elég is volt ahhoz, hogy a stílus egyik zászlóshajójává váljanak. Az InsideOut Music kiadó október 26-án jelentette meg "Vector" címmel legfrissebb, immár ötödik anyagukat, mely alapvető változásokat hozott az együttes zenéjébe.
Ha a progresszív rock, illetve metal trendvonalát szeretnénk felrajzolni, akkor egész egyszerű dolgunk lenne: a hetvenes évek legelején indult a dolog Nagy-Britanniában. Yes, Genesis, King Crimson, Jethro Tull, csak hogy a legnagyobbakat említsük. A punk, az új hullám az évtized végére szépen ki is nyírta ezt a vonalat: a nyolcvanas évek közepéig kellett várni, hogy immár az Államokban a helyi power/heavy közegből kinőve beinduljon a Queensryche, a Fates Warning, majd kicsit később a Dream Theater, no meg aztán a Symphony X nevével fémjelzett progresszív metal.
A kétezres évek utolsó harmadában újabb trendforduló érkezett: a metalcore, a djent berobbanásával mára már gyökeresen mást jelent a modern progresszív metal kifejezés, sokan a Periphery, Tesseract, Monuments nevével fémjelzett irányt tartják a valódinak. A metal általános esztétikájához hozzátartozik, hogy a fent említett három vonulat (klasszikus prog-rock, a Dream Theater által jellemezhető prog-metal és a modern, djentes szcéna) megél egymás mellett, általában párhuzamosan, de ha kell, akkor egymásba fonódva és kölcsönösen hatva egymásra.
Ennek egyik legékesebb példája pontosan a Haken: ha meghallgatjuk a 2010-es "Aquarius" című debütalbumukat, akkor ott egy, a Yes-Genesis vonal által inspirált, de a kiforrott, főleg amerikai prog-metal stílusjegyein felnőtt csapatot hallhatunk. A friss anyag pedig mintha egy másik zenekart mutatna: ha tetszik, akkor a britek megérkeztek Djentföldére és elkészítették a maguk "Reign In Blood" lemezét.
A "Vector" az eddigi legrövidebb Haken-korong lett a maga alig háromnegyed órás játékidejével: a nyitó intróval együtt hét szerzeményt kapunk, azaz spórolósan bántak velünk az angolok. A másik jelentős újítás azonban fontosabb: a lemez keverését és általános irányítását nem más végezte, mint Adam Getgood producer (a Periphery volt basszusgitárosa) és ezzel meg is érkeztünk a csapat prog-metalon belül megtett képzeletbeli történelmi zenei utazásának végéhez.
Ha nagyon szigorúak akarnánk lenni, akkor a régi Haken-hangzásból tulajdonképpen csak Ross Jennings énekes jellegzetes, a szigorúságból mindig kitekintő, poposnak is mondható dallamai és megoldásai maradtak meg. Új elemként érkezik még a szerintem teljesen felesleges és az atmoszférát tökéletesen félrevivő elektronikus zörejek, vokóderek, prüttyögések és hangminták használata: gondolom, ez a zenekar trendérzékenységét volt hivatva jelezni, de kompozíciós vagy akár hangulatteremtő szerepe és jelentősége a negatív tartományhoz konvergál, azaz sokkal inkább elvesz, semmint hozzátesz a befogadás élményéhez.
A nyitó, orgonafutamokkal operáló bevezetőt követően kapunk egy kicsit popos, játékos tételt, melyben a funkys téma mellett megfér egy keményebb, riffelős középrész is. Ez a The Good Doctor című tétel volt a korong első kislemezdala, de eléggé kilóg a lemezről: különösebb ötletesség sem található benne és egyértelműen a gyengébb darabok közé tartozik. Az anyag igazából a Puzzle Box című számmal indul be és itt vegytisztán az arcunkba kapjuk azt a poliritmikus, tördelt riffelést, mely aztán végig is jellemző marad a dalokban. A fentebb jelzett elektronika itt is tiszteletét teszi, de érdemben szerencsére nem sikerül rontania a kiváló szerzeményen.
Az album koronaékszere egyértelműen a bő tizenkét perces és Dream Theatert idéző összetettségű, komplex és változatos Veil: a nóta végén olyan bitang instrumentális szólókat kapunk, hogy csak bámulhatunk ki a fejünkből. A líraibb középrész is telitalálat: igazi zenei utazásban lehet részünk, csakúgy, mint az ezt követő instrumentális Nil By Mouth során. Itt a Haken szabadjára engedi hangszereseit: nincs szükség a frontember hozta lágyabb dallamokra, helyette megkapjuk a djentes riffelés totális hatalomátvételét, megtámogatva némi ízes Hammond-orgona színezéssel. Zseniális.
Sajnos itt megtörik a lemez lendülete: a Host képében megérkezik a korong egyetlen balladája, mely tökéletesen stílusidegen összetevőként majd' hét percet vesz el az élményből, ugyanis ez egy céltalan, fantáziátlan kesergő, különösebb kompozíciós kifutás nélkül. A végére szerencsénkre megkapjuk még a szintén kiváló és bitangkemény A Cell Divides című szerzeményt, afféle Haken-esszenciaként: modern, poliritmikus riffelés és dobmunka, extradallamos, Muse-hatásokkal teli tiszta ének, memorizálható melódiák.
Mivel viszonylagosan eleve rövidebb az új anyag, az intrót és a két kevésbé sikerült szerzeményt leszámítva mindösszesen harminckét percnyi játékidőt kapunk, amit én bizony igencsak szerény teljesítménynek érzek. A fennmaradó négy tétel viszont kimagasló színvonalú és logikusan viszi tovább a 2016-os "Affinity" modern prog-djentes vonalát, habár most a gitárok hangzása sokkal teltebb, zúzósabb, ha tetszik, egyértelműen metalosabb. A "Vector" lett talán az eddigi legkeményebb, legszikárabb Haken-produkció, csak a már többször szidott elektronika mellett becsúszott ide néhány atmoszférájában vagy minőségében kevésbé sikerült dal is.
Vegyes érzéseim vannak így a britek albumával kapcsolatban: ami jó, az nagyon jó, ami meg nem, az egyszerűen nem elég érdekes vagy izgalmas és kifejezetten zavaró a kiváló összetevők mellett. Mintha a "Vector" az útkeresés állapotában találta volna meg a csapatot: kezdenek ráállni az új zenei vonalra, de nem eszetlen módon, hanem a saját jellegzetességeik megtartása mellett. Mindenesetre tiszteletreméltó az az út, melyet a 2010-es debütalbumuk óta megtettek, de érzésem szerint a következő lemezük lesz az, melyen megérkeznek és birtokba veszik az új szállásterületüket.
7,5/10
