Szeptember 14-én jelent meg a Nail Records gondozásában a budapesti Stonedirt harmadik soralbuma "Backlash-Zone" címmel, a csapat pedig Kemencei Balázs gitáros szerelemgyereke, aki immár 2005 óta a Wall Of Sleep hangszerese (a doom banda új lemezéről ITT írtunk kritikát). Nos, amíg a Wall Of Sleep Füleki Sándor kimért, feszes, némileg hard rockosabb riffjeinek a terepe, a Stonedirt a stoner kezdetektől egyre inkább mozdul el a zúzós, thrashes, groove-orientált metal felé.
Még gyermekkoromból emlékszem egy magyar játékfilmre: Vámos Miklós írta, Rudolf Péter játszotta a főszerepet benne és Villanyvonat volt a címe. A tévéjáték a nyolcvanas évek tipikus magyar értelmiségi kilátástalanságáról, megkésettségéről és frusztrációiról szólt: a címben is szereplő villanyvonatról álmodozott gyerekként a később íróvá váló főhős, de szülei anyagi helyzete okán ez számára éppoly elérhetetlen volt, mint egy full-extrás Jaguár. Rendszeresen megállt a játékbolt előtt, melynek kirakatában ott díszelgett az áhított játékvonat és reménytelenül bámulta azt, amiről tudta, hogy sohasem fogja megkapni.
Amikor három évtizeddel később, immár saját családjának sikerült valamiféle, a Kádár-korszak vége felé oly jellemző fusizós, másodállások révén létrehozott anyagi biztonságot megteremtenie, akkor a fiának karácsonyra megvette a villanyvonatot. De a gyerekét már a saját korának játékai érdekelték és ügyet sem vetett a kis körpályán futó mozdonyra: a villanyvonatot csak a főszereplő értékelte és élvezte igazán. Több évtizedes késéssel végre megvalósulhatott gyermekkori álma.
Igaztalan lenne egy az egyben ráhúzni a Stonedirt új korongját erre az analógiára, de kétségtelen, hogy van valami áthallás a budapesti csapat zenéjében. Sosem csináltak titkot belőle (a színteret ismerők előtt ez lehetetlen is lenne), hogy a kilencvenes évekbeli Pantera munkássága alapvető hatással volt a zenéjükre. Ez különösen Endru énekes hangjában, manírjaiban, illetve Kemencei Balázs riffjeiben és kompozíciós megoldásaiban érhető tetten.
Iszonyatos trendje volt ennek a zenének a kilencvenes évek első felében: a Pantera berobbanásával ez a southern redneck mentalitással megfűszerezett, zabolátlanul groove-os metal gyakorlatilag letarolta az amerikai metalszínteret (már ami maradt belőle a grunge berobbanását követően). Ha ennek legegyértelműbb példáját keressük a korongon, akkor az Unbreakable eszement riffjeit és tempóját hallgassuk meg: a thrashes darálások hézag nélkül simulnak bele a groove-os kiállások és ütemtörések vonulatába.
Az átkozottul feszes és ízes riffek közé többször kúszik be finoman a délies húzás és dög vagy éppen az ezzel kevert doom/sludge, amúgy Phil Anselmo nagyfőnök másik nagynevű projektjének, a legendás Down zenekarnak a mintájára. Ennek legsikerültebb példája a kifejtős, majd' kilencperces Worms Of Despair: ez a szerzemény átmeneti pihenőt engedélyez a kegyetlen darálásban, habár olyan brutálisan súlyos riffekkel támad, hogy Kemencei Balázs másik csapatának aktuális lemezére is simán ráfért volna.
A Stonedirt erősségét egyértelműen a frontember kegyetlen torka, valamint a fifikás riffek és szólók adják, de egyben itt találhatjuk paradox módon a problémát is, mely automatikusan felmerülhet azokban, akik ismerik és szeretik a fenti bekezdésekben megnevezett metalkorszakot. A Pantera, a Down és személyesen Anselmo mester hatása túlságosan erős ahhoz, hogy néha ne szisszenjünk fel a "Backlash-Zone" dalainak hallgatása során.
Nincs szó szolgai másolásról: inkább olybá tűnik a dolog, hogy a zenekar annyira szereti és tiszteli ezt a zenei közeget, hogy szinte a vérükké váltak és beléjük ivódtak azok a fordulatok, riffek, vokális manírok, kompozíciós megoldások, melyek a kilencvenes években váltak egyeduralkodóvá.
A problémám is ez: a Villanyvonat főszereplőjéhez hasonlóan több évtizeddel később megvalósítani azt a zenei stílust, melyet akkoriban csodáltunk, csak a magunk örömére történhet, hiszen a világ azóta jócskán megváltozott és a főhős fiához hasonlóan a mai fiatalabb metalrajongók már egy egészen más trendhez vonzódnak.
Fogalmam sincs, hogy ennek a helyenként thrashes, szikár, groove-os zúzásnak mekkora tábora lehet nálunk 2018-ban: a "Backlash-Zone" egy nagyon korrekt, a maga közegében szinte hibátlan anyag, csak attól félek, hogy a közönségét idehaza nem fogja megtalálni.
8/10
Fotó: Pandúr-Balogh Norbert (Northern Light Photo)
