D.D. Verni leginkább az Overkill basszusgitárosaként lehet ismerős, de van egy másik projektje is, a The Bronx Casket Co., ahol a basszerszerep mellett énekesként is jeleskedik. Mindkét bandában ő a fő dalszerző, most mégis kiadott egy szólólemezt, "Barricade" címmel.
Verni saját bevallása szerint folyamatosan írja a dalokat, aztán ezek vagy az Overkill vagy a Bronx Casket repertoárjába kerülne bele. A "Barricade" korongon szereplő nóták azonban egyik zenekar stílusába sem illettek bele, így született meg a szólólemez gondolata. És valóban, míg az Overkill thrashbandaként ismert, a Bronx Casket pedig talán a goth stílusba sorolható, Verni első szólólemeze inkább nevezhető punknak, még ha ez a punk elég sok metalos elemet is tartalmaz. A "Barricade" anyagot tekintsük is inkább punk metal albumnak. Maga Verni így határolja be a lemez stílusát:
Az anyag egy kicsit rock, egy kicsit metal, egy kicsit punk, ez mind ott van, a Queentől a Green Day-en át a Metallicáig. Az összes hatás, ami ért, mióta csak zenélek.
Az Overkill sem egy rossz banda (a tavaly megjelent legutóbbi lemezükről ITT írtunk), én kedvelem őket, annak ellenére, hogy közel negyven év alatt sem tudtak A kategóriás thrashbandává avanzsálni. A The Bronx Casket Co. talán kevésbé ismert csapat, de szerintem ők még jobbak is, mint az Overkill. Mégis azt gondolom, ez a szólólemez lett D.D. Veri pályafutásának legjobb darabja. Nem hibátlan korong, de egy pillanatig sem untam el magam, akárhányszor is hallgattam újra.
Verni akár egyedül is fel tudta volna játszani az egész albumot, de úgy döntött, hogy az ének és a basszus épp elég lesz számára, a többi hangszert átengedte azok avatott szakértőinek. A dobos az a Ron Lipnicki, akivel az Overkillben már zenéltek együtt. A gitárokat pedig majd’ minden számban más szólaltatja meg, név szerint: Jeff Loomis (Arch Enemy, ex-Nevermore), Angus Clark (Trans Siberian Orchestra), Jeff Waters (Annihilator), Bruce Franklin (Trouble), Mike Romeo (Symphony X), Mike Orlando (Adrenaline Mob), Steve Leonard (Almost Queen) és Andre "Virus" Karkos (Dope). Utóbbi az összes dalban ritmusgitározik is. És ha már a közreműködőknél tartunk, említsük meg a producert is, aki nem más, mint Chris "Zeuss" Harris (Rob Zombie, Hatebreed, Queensryche stb.). A korong a Mighty Music gondozásában látott napvilágot.
Az albumhoz készült egy rendes klip is, a Night Of The Swamp King című dalból. Én mégis inkább két szöveges videót mellékelek a cikkhez: egyrészt mert a Fire Up és a Lost In The Underground talán az egész lemez két legjobb nótája, másrészt mert stílusban is jobban visszaadják az album hangulatát, mint a klipes dal. Amúgy a Night Of The Swamp King nótával sincs semmi gond, az is egy kiváló szerzemény, bár én ennek ellenére is a kiadvány leggyengébb pontjának tartom.
Mai divatos szokás szerint a lemez a leghúzósabb tételekkel kezdődik, rögtön a punk metal Fire Up számmal. Majd következik a Miracle Drug, mely szintén nagy kedvencem, a nyitó dalhoz hasonlóan erős punk beütéssel, de kicsit lazulósabb verzével. Az Off My Leash már inkább egy thrash nóta, de semmi Overkilles nincs benne, már csak Verni és Bobby Ellsworth különböző énekstílusa miatt sem. De a riffek sem azt juttatják eszembe, hogy egy Overkill számot hallanék. A (We Are) The Broken Ones szintén thrash-es felütéssel kezdődik, de itt már újra érződnek a punk hatásai. Különösen a refrén lett elég punkosan elénekelve. Majd következik a már említett Lost In The Underground, az egyik nagy kedvenc. A verze rész is megfogott, de a refrén különösen ütősre sikerült.
A korong második fele sem vesz vissza a lendületből. a The Party Of No nem túl bonyolult, de mégis magával ragadó riffjei és énektémája ismét inkább a metal, mint a punk irányába repít minket, de egyszerűségéből fakadóan azért itt is érződik a punk hatása. Ezután következik a klipes dal, a Night Of The Swamp King, mely bár valóban nem rossz szám, én erősen csodálkozom rajta, hogy pont ebből a lassú, a lemez egészéhez képest kicsit talán unalmas dalból készült mozi. Mert ha már lassú nóta, akkor én inkább a következő, We Were Young című tételt választottam volna. Talán az ebben hallható zongora, és a gitárhangzás miatt említette Verni a lemezkészítés során előkerülő hatások között a Queent. Nálam ez a dal is a top kedvencek között szerepel. A Green Day hatás pedig a Slow My Ride-ban érhető tetten. Ez engem annyira nem fogott meg, bár inkább csak a többi számhoz képest tekinthető némileg visszafogott alkotásnak. És el is érzetünk a zárótételhez, a Heaven Callinghoz, mely tökéletes ötperces lezárása az albumnak.
8,5/10
