A metalszíntér leglehetetlenebb és legelképesztőbb albuma látott napvilágot február 22-én a Napalm Records gondozásában: ha valaki azt mondja négy-öt éve, hogy a svéd doom kultbanda, a Candlemass még valaha lemezt készít (megalakulását követően 35 évvel), ráadásul az 1986-ban megjelent ikonikus bemutatkozás énekese is visszatér a semmiből, akkor legjobb esetben is őrültnek néztük volna a kedves delikvenst.
Az élet tud a legváratlanabbul a képünkbe röhögni: teheti ezt kegyetlenül, de jó szándékúan is, jelen esetben ez utóbbi történt. A Candlemass sosem volt egy egyszerű csapat, főnöke, basszusgitárosa és dalszerzője, Leif Edling pedig 2014 óta rossz egészségi állapota miatt (krónikus fáradtság szindróma) gyakorlatilag képtelen volt huzamosabb ideig színpadon tartózkodni, illetve egy ideig a hangszert sem tudta a kezébe venni.
Szerencsére idővel jobban lett, de fő zenekarát de facto jegelte: a 2012-es korongról kijelentette, hogy ez volt az utolsó anyaguk és mindez - a brigád történetében nem először, de reméljük, utoljára - tulajdonképpen a feloszlást jelentette. Edling vérében természetesen jóval sűrűbben csordogál a rock'n roll ahhoz, hogy végleg szögre akassza basszusgitárját: előbb létrehozta és sikerrel elindította az Avatarium nevű heavy/art rock formációt, mely immár három kiváló korongot tudhat maga mögött (2017-es lemezük kritikája ITT olvasható), továbbá a The Doomsday Kingdom projektben a nyolcvanas évek klasszikus brit heavy metalját keverte a doommal (a kritika ITT található).
A mostani albumot több, aktivizálódásra utaló jel is megelőlegezte: 2016 áprilisában egy 3 cd-ből és 2 DVD-ből álló, könyvet is tartalmazó kiadványt hoztak ki, mely tele volt ritkaságokkal és amelyet egy EP is követett még abban az évben. Amikor aztán 2018-ra egyértelművé vált, hogy a zenekar valamire készül, ismét előálltak egy EP-vel, melyen még Mats Levén énekelt. Az igazi bomba azonban 2018 szeptemberében érkezett: harmincöt év után, mindenféle előjel nélkül visszatért Johan Längqvist énekes, aki utoljára az 1986-os "Epicus Doomicus Metallicus" debütalbumon szerepelt. Tekintve, hogy a banda hangszeresei 1987 óta (egy rövid közjátékot és a feloszlások holtidejét leszámítva) együtt dolgoznak, a frontember visszatérése logikusnak is mondható, bár kétségtelenül van egyfajta marketingíze a dolognak.
A fenntartásaimat tovább erősítette, amikor kijött az új anyag borítója, mely a klasszikus bemutatkozás alig átvariált verziója. Az első kislemeznótában, az Astorolus - The Great Octopus című tételben a szólót pedig maga a doomisten, Tony Iommi játssza. Nem tehetek róla, de mindezek alapján nem sok jóra számítottam: túlságosan megcsináltnak, mesterkéltnek tűnt ez az egész nagy visszatérés, de a szívem mélyén bíztam Edling profizmusában és mindig is rendkívül szimpatikus hozzáállásában.
Le is lövöm egyből a poént: a "The Door To Doom" erős korong lett, Johan Längqvist úgy énekel, hogy feláll a szőr a hátunkon (nem tudom, hogy mit csinált az elmúlt harminckét évben, de a hangja elképesztő és köröket ver dinamikában, kifejezésmódban, valamint erőben a fiatalabb pályatársaira). Mindenféle erőlködés nélkül, a lehető legtermészetesebb módon gördülnek elő a jobbnál jobb doom metal tételek, melyekben mind ott bujkál az a finom minőség, az a sötét, félelmetes összetevő, amitől azonnal, kilométerekről is felismerhető a Candlemass zenéje.
Ahogy a nyitó Splendor Demon Majesty megdörren, azonnal hallani, hogy Edlingék nem tréfálnak: kifejezetten tempósan, agresszívan indul a korong, de a svédekre mindig is jellemző volt, hogy nem a doom azon területén alkotnak, melyet a soha véget nem érően cammogó, az agyvérzésig ismételt monoton riffelés és a negyedórás dalok jellemeznek. Habár az albumon átlagosan hat perc körüli szerzemények sorakoznak (a rövidebb kvázi-ballada, a Bridge Of The Blind kivételével), egy másodpercre sem fogunk unatkozni és figyelmünk sem kalandozik el, azt garantálhatom.
A hangzás kiváló: analógos, élő, kellően kerek és kiegyensúlyozott, de minden hangszer alaposan meg is dörren, ahogy a zene megkívánja. Van az egész albumnak egyfajta arisztokratikusan klasszicista jellege: középkorú, sokat látott és tapasztalt úriemberek jöttek itt össze, hogy lazán, mindenféle pózolás és megjátszás nélkül azt játsszák, amit a legjobban tudnak: veretes heavy/doom metalt, mely egyaránt támaszkodik a hetvenes és nyolcvanas évek örökségére. Itt nincs semmiféle újdonság, stílusváltás vagy meglepetés: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a "The Door To Doom" ugyanúgy kijöhetett volna 1989-ben, mint 2005-ben.
Az ismerős érzést tovább fokozza az a tény is, hogy a House Of Doom című szerzemény a tavalyi EP-n is szerepelt már, igaz, akkor még Mats Levén előadásában. Akinek akkor tetszett ez a szám, az örülhet, mert Johan Längqvist hangja új szintre emelte az atmoszférát. A Death's Weel és a Black Trinity is hasonlóan szikár, bitangkemény, lecsontozott nóták, melyek ólomsúlya egyszerűen letaglózza a hallgatót.
A kísérletezőbb dalok közé tartozik a Tony Iommi vendégszereplésével készült, fentebb már említett Astorolus - The Great Octopus című tétel, illetve az Under The Ocean pszichedelikusabb részei is. A záró The Omega Circle (mely ráférhetett volna akár a Black Sabbath "Mob Rules" lemezére is) komplex zenei utazást tartalmaz, amúgy a hetvenes évek elszállósabb bandáinak nyomvonalán.
Igazán változatos tehát az egész album, természetesen a stílus és a Candlemass adott keretei között. A svédek tulajdonképpen nem csak a kötelezőt hozzák, hanem annál egy kicsit többet is: érezni, hogy nem kellett senkinek semmit bizonyítaniuk, ezért felszabadultabban és kedvvel dolgozhattak. Kiváló, minőségi produkció és ha mégis ez lenne a banda utolsó életjele, akkor nyugodtan elmondhatják majd, hogy stílusosan távoztak a színtérről. A konkurencia pedig felkötheti a felkötnivalót.
9/10
