Február 23-án hazai pályán, a stockholmi Ericsson Globe-ban zárta A Pale Tour Named Death névre keresztelt turnéját a svéd Ghost. Kint élő rokonaink jóvoltából nekem is volt szerencsém kijutni a monumentális show-ra, és egy fővel (viszont kettő helyett is bulizva) növelni a tizennégyezresre duzzadt tömeg létszámát.
A svéd hard rock együttest senkinek nem kell bemutatni: a tetőtől talpig sátángiccsbe öltözött, maszkos bandát vagy rajongva imádja vagy megrögzötten utálja az ember, de az biztos, hogy mostanában lehetetlen volt elmenni mellettük. Az elmúlt pár év hideget is, meleget is tartogatott az (egészen az ex-tagok és a jelenlegi frontember pereskedéséig jutó) anonim együttesnek, így a rajongókat több kérdés is aggasztotta a közelmúltban. Valóban Tobias Forge az egyetlen zseni az egész produkció mögött? Hogyan fut tovább a projekt a kísérő zenészek lecserélése után? Be tudja-e tölteni az új albummal érkező karakter, Cardinal Copia elődje, a sokak által rajongva imádott Papa Emeritus III helyét? Nos, a 2018 nyarán érkező „Prequelle” album elsöprő sikere mindenkit megnyugtatott, a fennmaradó kérdéseket pedig a turné válaszolta meg (előző két korongjuk kritikája ITT és ITT olvasható).
Már jó előre tudni lehetett, hogy a svédek nem viccelnek; a kötelező ráadás Monstrance Clock-kal együtt huszonöt számos program és a helyszín kiválasztása is arra engedett következtetni, hogy igazi megalomán, színházi előadásnak is beillő produkciónak nézünk elébe. Spoiler: ez így is lett. A koncert, a negyedórás szünettel együtt nagyjából három órásra nyúlt, de egyáltalán nem érződött annyinak.
Mindenki ismeri az érzést, amikor eljut egy kedvence koncertjére, és a tizenpár számos setlist hirtelen röhejesen rövidnek érződik: a koncert mintha percek alatt véget érne, és utána a levezető sört szorongatva levegővétel nélkül soroljuk, miket kellett volna még játszaniuk. A Ghost az ilyen panaszoknak elébe ment, és igen bőkezűen osztogatta mind a slágereket, mint a kevésbé ismert számokat. A program felépítése stabil volt; a Prequelle intro dala, az Ashes után (amelyet egyébként Tobias Forge lánya énekelt fel a lemezre) az együttes annak rendje és módja szerint berobbant a Rats-szel, és nem is engedte leülni a hangulatot egészen a Cirice-ig, melyet a szokásosnál hosszabb intróval vezettek fel. Ennek azért volt nagy jelentősége, hogy az új gitáros Ghoulok megcsillanthassák tudásokat, illetve Cardinal Copia-nak legyen ideje megejteni az első kosztümcserét (amúgy szerény számításaink szerint négy különböző jelmez volt rajta az est folyamán).
Már elképesztő kíváncsi voltam, hogy fognak ülni a Prequelle számai élőben, éppen ezért szokásomtól eltérően most nem csorgattam el az életfunkcióimat veszélybe sodró mennyiségű nyálat a korábbi koncertek telefonos videóit nézegetve. Örülök, hogy nem spoilereztem meg magamnak az élményt; az összes új dal lehengerlően szólt az Ericsson Globe lélegzetelállító kupolája alatt. A Pro Memoria igazi közönségénekeltetős sláger, a Life Eternal pedig egyenesen könnyfacsaróan megható volt élőben a hófehér öltönyt és kalapot viselő, ebben a szerelésben valószínűleg az űrből is látható Cardinal Copia előadásában. Már a lemez hallgatásakor egyértelmű volt, hogy ezeket a számokat stadionkoncertre írták és ez most abszolút be is bizonyosodott.
A klasszikus Ghost-koncertek rajongói sem maradtak hoppon; felcsendültek olyan kötelező darabok is, mint a He Is, az Absolution vagy éppen a Ritual, csak hogy párat emeljek ki a terjedelmes setlistből. Ennyi szám között maradt egy kis idő meglepetésdalokra is; az ínyenceknek elhozták a Majesty-t, a Witch Image-t, volt szerencsénk meghallgatni az új korongról az instrumentális Miasma-t (fenomenális szaxofon szólóval Papa Nihil előadásában), de előkerült a Popestar-turnén hanyagolt feldolgozásszámuk, az If You Have Ghosts is.
Sokan kritizálták az arculatváltáskor a megszokott sötét, sátánista relikviákat hordozó megjelenés finomodását, és én is aggódtam, hogy hova lesz a megszokott „schtick” az antipápa figura nélkül. Cardinak Copia mindenkit megnyugtatott; püspöksüveg és köpeny nélkül is nagyon meg tudta tolni a sátán-biciklit: csúcsra járatták a pirotechnikát az elmaradhatatlan Year Zero alatt, becsúszott a setlistbe a Con Clavi Con Dio is füstölővel, reverendával és bíborosi kalappal megtámogatva, illetve a kedvünkért leporolták az első albumos, ritkán játszott Satan Prayer-t is.
Újabb változást hozott a női tagok, az úgynevezett Ghoulette-ek megjelenése a színpadon; ők a billentyűk mellett a különböző rázható hangszerekért, és a vokálokért is feleltek. Az élő vokál megjelenése szintén új elem, de ez is csak hozzátesz az élményhez. A színpadias elemeket, a frontember modoroskodó humorát, burleszkszerű mozgását megtartották, és a régóta játszott dalok is a megszokott felkonfokkal mentek: a Monstrance Clock továbbra is a női orgazmusról, a Mummy Dust pedig a kapzsiságról szól, és sorolhatnám. Ennek, a kiváló hangosításnak, a hibátlanul megkomponált színpadképnek, és az egész aréna lélegzetelállító terének köszönhetően a koncert nagyon sokrétű élmény volt, és szerintem fel sem fogtam száz százalékban a három óra történéseit.
Innen szeretném csodáló elismerésemet küldeni Tobias Forge ízületei és kosztümjei rugalmasságának (hogy a hangszálait ne is említsem): olyan terpeszeket dobott be időnként, hogy a torkomon akadtak a dalszövegek. De ez persze annak is köszönhető, hogy egy könnyen befolyásolható nő vagyok, aki elveszti a fejét, ha egy sátáni bíboros rázza magát előtte a színpadon.
Hogy a pohár sör alján ne maradjon ott az a kellemetlen, langyos, bubimentes korty, hadd soroljam fel a negatív benyomásaimat is. A Ghost egyértelműen világuralmi babérokra törekszik, és ez a projekt nagyon szépen halad is előre, egyértelműen a modern, főleg a populáris rock egyik csillaga lettek az évek folyamán. Sikerükbe van viszont kódolva a rajongói bázis felhígulása, az exkluzivitás érzésének elvesztése: sajnos egyre kisebb eséllyel fogjuk magunkat extázisba esve a kezünkkel legyezgetni koncert után, hogy „Úristen, RÁM NÉZETT!!!”, mert a koncertterem egyre nagyobb, és a színpad, ezzel együtt a zenekar is egyre távolabb van.
Valamint az arénákat már nem lehet csak a minden szöveget kívülről fújó, együttesért élő-haló emberekkel feltölteni. Tizennégyezer ember sajnos épp elég nagy merítés ahhoz, hogy bőven kijusson a szólók alatt telefonon szókirakózó, ki-bemászkáló, beszélgető, unottan videózó nézőkből is. És csak hogy egy személyes sérelmemnek is hangot adhassak: amennyiben külföldön akartok koncertre menni, ha egy mód van rá, ne Svédország fele induljatok. Itt az ülőjegyet sajnos véresen komolyan veszik, konkrétan a security ültetett le a helyemre, amikor a lépcső végén levő korlátnál állva próbáltam meg egy kicsit több testtel és lélekkel élni a bulit.
Mindent összevetve a Ghost turnézáró bulija felejthetetlen élmény volt, rettentően hálás vagyok, hogy a részese lehettem. Töretlen lelkesedéssel figyelem az együttes további karrierjét, és őszintén remélem, hogy a közeljövőben ha nem is Magyarországot, de egy szomszédos, kevésbé hidegvérű országot is megtisztelnek egy headliner fellépéssel.
A fotókat Pintér Csaba készítette.
