12 éves koromban a Jim Morrison vezette The Doors taposta ki számomra az ösvényt az akkoriban kialakuló tinédzserkori lázadásom és a rockzene iránti elkötelezettségem azóta is töretlen útján. Az '50-es évek rock and roll sztárjai, valamint a The Beatles felbukkanása után a The Doors képviselte leginkább a '60-as évek lázadó nemzedékének példaképét (és jóval később az enyémet is).
Majd megismertem egy még inkább menő és egyben még lázadóbb zenei műfajt, a death/grind stílust. Emlékszem, amikor először meghallottam a Cannibal Corpse-t és szembesültem a horrorfilmekbe illő, brutális, véres lemezborítóival, az számomra egyszerre volt maga a kénköves pokol - egy még ismeretlen és feltérképezetlen, valamint rengeteg izgalmat kínáló - és zenei mennyország is. Extrém, pusztító, a lázadás fogalmát a velejéig kimerítő, és az akkori lelki világom leghűségesebb társaként fogadott világ.
Idővel kissé eltávolodtam ettől a stílustól, elkalandozva a '60-as, '70-es évek hard rock, illetve progresszív rock bandáinak munkásságában. Ám most is tisztelem a death metal műfajon belül (az underground egy kissé hálátlan szerepkörébe burkolózva) alkotó zenekarok elkötelezettségét. Ez a vonal szintén sok olyan anyagot termel ki, mely esetenként csak amolyan feszültséglevezető, tömény zúzda, mindenféle játékosságot vagy éppen melódiát nélkülözve.
A mai napig, ha a stressz már az elviselhetetlenség legfelsőbb határáig kúszva pofátlankodik el rajtam, bizony egy extrém halálmetal lemez a legmegfelelőbb gyógyír számomra. Kiküszöbölve ezáltal olyan kártékony megoldások igénybevételét, mint például a szomszéd macskájára légpuskával való lövöldözés vagy éppen a destruktív vitázás a főnökkel, mely azonnali kib..ást eredményezhet.
A Baltimore-ból származó, és a Dying Fetus zenekarból verbuválódott, azóta már tagcseréket is megélt, 2001-ben megalakult Misery Index (Jason Netherton - basszusgitár/ének (ex-Dying Fetus), Adam Jarvis - dob, Mark Kloeppel - gitár/ének, Darin Morris - gitár) hatodik nagylemeze (ezt megelőzően számos EP-t és egy koncertlemezt adtak ki) pontosan azt a fajta brutális, de a halálhörgést, illetve a dalok technikai felépítését tekintve egész könnyedén befogadható death metalt képviseli, mely nem csap át egy amolyan futószalagon legyártott, unalmas, szürke zúzdaféleségbe. A zenekar legfőbb hatásai a következők: Morbid Angel, Napalm Death, Terrorizer, Bolt Thrower és az Entombed. A hangzást tekintve - többek között Eric Rutan (Hate Eternal) pruduceri munkáinak köszönhetően - egy vastag, bivaly megszólalás lett a végeredmény.
Az elmúlt évek során megfigyelhetővé vált - a digitális hangrögzítés terén - egy emelkedő színvonalú tendencia, melynek köszönhetően egy szűkösebb anyagi körülmények között működő zenekar is profitál ennek előnyeiből, ami az analóg felvételhez képest - a kiváló hangzásról nem is beszélve - egy jóval költséghatékonyabb eljárási mód (függetlenül attól, hogy a Misery Index melyik technológiát alkalmazta a kettő közül, ugyanis erről nincs információm, viszont az bizonyos, hogy manapság a digitális lett a térhódító).
A lemezborító tükrözi az album hangulatát, pont olyan zord, apokaliptikus, mint az anyag kilenc tétele. Old school death metal keveredik grindcore-os darálásokkal. Mondhatni, végig tartogat izgalmakat a mindössze harmincöt perces korong (mondjuk ennyi pont elég is), ám nem is rejt semmilyen kiemelkedő momentumot. Nem is nagyon tudnék egyetlen dalt sem kiemelni, mind a kilenc egy megbonthatatlan egységet képezve alkotja a lemezanyagot. Na jó, egyet megemlítenék, ez pedig nem más, mint a New Salem.
A "Rituals Of Power" a Season Of Mist égisze alatt jelent meg 2019. március 8-án, digipak CD, ugyanez extrákkal (Nailbomb-, M.O.D.-feldolgozás, eltérő borító), valamint különböző színű vinyl formátumokban, és természetesen elérhető a streaming-oldalakon is. Nem egy korszakalkotó mű, nem is fogom rendszeresen hallgatni. Viszont edzések közben, vagy ha esetleg felbosszant a főnököm, valószínűleg elő fog kerülni a cucc.
8/10
