A Týr mellett egyedül a Hamferð nevű bandát ismertem, mely a Feröer-szigetekről, ebből az alig ötvenezres lakosságú kis autonóm dán tartományból származik (az utóbbi csapat lemezének kritikája ITT olvasható). A Týr amolyan igazi északi viking metalt játszik, mely azonban teljes mértékben különbözik a stílusalapító Bathory albumaitól. Itt a szövegvilág, a mondanivaló és helyenként a melódiák utalnak a skandináv örökségre, a dalok azonban a klasszikus heavy/power metalban gyökereznek, megbolondítva néha amolyan Amon Amarth-jellegű dallamos death elemekkel, míg a gitárszólók esetenként a progresszív vonalba passzolnak leginkább.

A húszéves jubileumát tavaly ünneplő együttes 2002-ben jelentette meg bemutatkozó anyagát és attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel, úgy kétévente álltak elő friss albumukkal. Időközben többször turnéztak Észak-Amerikában és Európában is hasonszőrű csapatok társaságában (Ensiferum, Moonsorrow, Korpiklaani, Eluveitie, Heidevolk), bár önálló, főzenekaros koncertkörre még nem indultak. 2013 után azonban kicsit megszakadt ez a lendület és hat évig nem is adtak ki nagylemezt, egészen mostanáig.

A kvartettből 2013-ban távozott Kári Streymoy alapító dobos, akit először Amon Djurhuus pótolt, majd 2016-tól a magyar Dalriádából ismert Rieckmann Tadeusz állt (illetve ült) a helyére. A másik fájdalmas tagcsere már frissebb: 2018-ban a brigádban tizenhét évet lehúzó Terji Skibenæs gitáros lépett ki. Szerencsére a friss albumon még ő játszik, illetve dalszerzőként is részt vett a munkálatokban. Érdekesség, hogy őt a Leander Risingból, illetve a Nevermore és a Satyricon turnézenészeként ismert Vörös Attila váltotta, így a zenekar mára fele részben magyarrá vált.

Amikor a viking metalról beszélünk, akkor egy zeneileg igen sokrétű stílussal van dolgunk, melyet a mondanivaló, a választott tematika, azaz a dalok szövegvilága fog össze. A szerzemények maguk azonban számtalan színtérről vonhatnak be hatásokat: elég itt a progresszív black metalra (Enslaved, Moonsorrow), a dallamos death metalra (Amon Amarth) vagy éppen a folk metalra gondolnunk. Két dolog azonban mindenképpen összeköti ezeket a produkciókat: az egész háttérvilághoz szervesen hozzátartozik az epikusság, a hősies, nagyívű csatákat és mondabeli történéseket bemutató érzelmi skála. Ehhez pedig automatikusan adódik az atmoszférateremtő képesség: nos, ez vagy adott egy banda esetében vagy nem. Szerencsére a Týr  rendelkezik ezzel a nem is igazán tanulható dalszerzői rafinériával, sőt, ennél jóval többel is, a Metal Blade gondozásában március 8-án megjelent nyolcadik soralbumuk pedig újabb példája ennek.

Ehhez elég meghallgatnunk a nyitó Gates Of Hel tételt, egészen pontosan a dal refrénjét: azonnal megragadnak bennünket a szinte slágeres dallamok és az ellentmondást nem tűrő tempó és sodrás. Ahogy bólogattam a szépen sorban érkező nótákra, el kellett magamban ismernem, hogy a Feröer-szigeteki csapat rendkívül felkészült, vérprofi zenészekből és dalszerzőkből áll: minden a helyén volt, pontosan úgy és azt játsszák a lemezen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A Týr zenéje semmilyen extrém vonalat vagy megoldást nem tartalmaz. Ha nem lenne ennyire hangsúlyos a választott viking tematika, akár simán elmehetnének egy teuton power metal csapatnak, szerencsére azonban a melódiáik csak ritkán merészkednek a Helloween által kialakított és azóta hasonszőrű zenekarok ezrei által belakott zenei területre. 

Külön érdemes kiemelni a fentebb már említett gitárszólók színvonalát: legyen szó akár ikergitáros vagy neoklasszikus virgázásról (All Heroes Fall) vagy éppen modernebb, a progresszív metalt felidéző futamokról (Ragnars Kvæði), a zenészek mindenhol jól teljesítenek. Egy idő után azonban észrevettem magamon, hogy a szerzemények valahogy egybefolynak, köszönhetően a rendkívül egységes dalszerkezetnek, zenei megoldásoknak és atmoszférának. Ráadásul a korong bitang hosszú: tizenhárom nóta sorakozik itt hetven percben és bizony ember legyen a talpán, aki az anyag meghallgatása során képes felidézni konkrét refréneket vagy dalokat.

Számomra az album csúcspontja a középrészen érkezett meg: mind a Downhill Drunk, mind pedig az Empire Of The North remek, progresszív ízekkel átitatott darabok. Érdekes, hogy úgy éreztem, a banda pont azokban a nótákban domborít a legjobban, amelyeknél mer elszakadni a hagyományosabb viking/power metal megoldásoktól.

Ha már a végletekről beszélünk: sajnos mélypontot is kénytelen vagyok említeni, ez pedig nem más, mint a Far From The Worries Of The World című nóta. Nos, ez teljesen ki is lóg a korongról, mert itt bizony egy tipikus csürdöngölős, lakodalmas folk metal dallamvilágba csúszhatunk bele, mely fényévekre van a "Hel" atmoszférájától és epikusságától.  

Külön érdemes még megemlíteni a záró Álvur Kongur című számot: az Iron Maiden szokása volt a nyolcvanas években korongjait egy epikus hosszúságú darabbal zárni és ezt a hagyományt folytatja a Týr is. Itt az énektémákban hangsúlyosabb a népzenei vonal is, de a fantasztikus többszólamú refrének végigkísérik az egész hetvenperces albumot.

Összességében tehát egy szerethető, klasszikus értelemben vett heavy metal anyagot kapunk a skandinávoktól: amolyan heroikus, távolba révedő tekintetű, szakállas, hosszú hajú hősökkel teli mesét és aláfestőzenéjét, melynek hallgatása során eltávolodhatunk a mindennapi hajtástól, a stressztől és egy keményebb, de egyszerűbb  (és talán sosemvolt) világba képzelhetjük magunkat. 

8/10

Fotó: Tim Tronckoe