A német post-black metal csapat, a Downfall Of Gaia ötödik soralbuma, mely a Metal Blade gondozásában február 8-án jelent meg, már a címével sem sejtet egyszerű, hallgatóbarát zenei élményt. A radikális végesség etikája - mintha egy Martin Heidegger, Ludwig Wittgenstein vagy éppen Jean-Paul Sartre tollából származó egzisztencialista esszéregény vagy filozófiai értekezés tárulna elénk és igazából nem is tévedünk olyan nagyot.

A 2008-ban alakult germán banda a crust punk és a D-beat világából indult el igen hosszú zenei fejlődésének útján, melynek során végül megérkezett a post-black metal színtérre. A saját hangjukat, stílusukat a 2014-es "Aeon Unveils The Thrones Of Decay" című harmadik korongjukkal találták meg: itt alakult ki a jellegzetes, akkordbontogatós, blastbeatekkel teli, atmoszferikus átkötéseket is bőven tartalmazó, kifejezetten depresszív jellegű zenéjük.

Az elmúlt fél évtized egyik legizgalmasabb zenei trendje kétség kívül a post(-black) metal volt, de aztán ahogy mindig is lenni szokott, a rengeteg kópiacsapatnak, az egyenformákban kiöntött tucattermékek ezreinek hála az újdonság varázsa hamar elillant és valahogy úgy jártunk, mint a nyolcvanas évek végén - a kilencvenes évek legelején, amikor is minden egyes glam metal brigád pontosan ugyanazzal a frizurával, ugyanazokkal a színpadi mozdulatokkal adta elő pontosan ugyanazokat a nótákat a csajozásról, bulizásról és piálásról, csak mindig éppen annyira megtekerve a dolgokat, hogy ne legyen egyértelmű plágiumról szó.

Korai lenne azt mondani, hogy a post-metal trendje végérvényesen kifulladt, de az egyértelmű, hogy a fejhangon üvöltözés meg a végeérhetetlen tremoló-riffelés már korántsem elégséges akárcsak a tízperces underground figyelemhez sem. Tényleg azok a zenekarok fognak megmaradni hosszabb távon is, melyek valódi tartalommal  és mélységgel lesznek képesek megtölteni a jól ismert zenei formákat. Nos, a Downfall Of Gaia pontosan ilyen.  

A post-black metalnak egyik legjellemzőbb sajátossága a szélsőséges érzelmek, hangulati elemek gyors váltogatása a minél nagyobb emocionális hatás kiváltása érdekében. Akusztikus akkordbontogatást, álomszerű gitárharmóniákat a kíméletlenül csépelő blastbeatek és károgós üvöltések váltják gyakran minden átmenet nélkül, egyfajta érzelmi hullámvasútra ültetve a hallgatókat. Természetesen a klisés, olcsó megoldások a gyengébb dalszerzői képességekkel megáldott bandák eszközei: az igazán értékes produkcióval előálló csapatok a kompozíciós kibontás és csúcsra futtatás igazi mesterei, így érve el az adott dal általi érzelmi azonosulást.

Mindezeket az eszközöket a németek is használják, azonban jóval bátrabban nyúlnak a társművészetek irányába: találunk itt a kortárs komolyzene határát súroló zongorabetétet, női szövegmondós részeket és atmoszferikus, instrumentális elszállásokat is. Michael Kadnar dobjátéka pedig külön figyelmet érdemel: ennyire élő, ötletes, de a tolakodó magamutogatást még elméletben sem elővezető hangszeres teljesítménnyel ritkán találkozni, főleg ebben az alstílusban. 

A korong az instrumentális intrót nem számítva öt teljes szerzeményből áll mindösszesen negyven percben, azaz egy nagyon kompakt, mindenféle sallangtól mentes, összeszedett albumot kapunk, mely pontosan annyit tartalmaz ebből az igen melankolikus, depresszív zenéből, mely komolyabb lelki károsodás nélkül még befogadható. 

Néha azonban a németek is mintha a könnyebbik végét fognák meg a dolgoknak: a Guided Through A Starless Night című majd' tízperces tételben a női szövegnarráció túlságosan hosszúra és patetikusra sikeredett, mely indokolatlanul nyújtotta meg egyrészt a játékidőt, másrészt korántsem tudta a szándékoltnak célzott érzelmi hatást kifejteni. Ez folytonosan visszatérő probléma (már számtalan csapat albuma kapcsán jeleztem ezt) és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor fognak már leszokni erről a teljesen hatásvadász, de éppen ezért hatástalan eszközről a zenekarok. 

A lemez tematikailag egy laza konceptalbum: az örök elégedetlenség, a mindig több keresése és akarása áll a középpontban. Mindannyian a biztonságot, az elégedettséget nyújtó otthont vagy pontot keressük az életünkben, de a Downfall Of Gaia szerint - mivel minden változásban van - ilyen nem létezik és éppen ezért ezt sosem érhetjük el. Az élet egy véges történet, melyet a halál zár le, de egyben éppen a halál ad értéket is az életünkben megtapasztalt dolgok összességének.

Ez tehát az a megváltoztathatatlan, radikális végesség, melyről a német zenekar énekel aktuális korongján. Földi életünk erkölcsét, etikáját pedig a változásokhoz való önkéntelen és egyben kierőszakolt alkalmazkodásunk adja meg: ez kétségtelenül erkölcsi vagy éppen filozófiai relativizmus, melynek szélsőértéke a nihilizmus és az ateizmus. Kétségkívül érdekes lenne megtudni, hogy a Downfall Of Gaia mit is ért pontosan mindezeken, addig is mélyedjünk el ebben a súlyos, ámde kifejezetten magával ragadó, sötét lávafolyamban és vegyük benne észre a szépségeket.

9/10