Lehet, hogy ezzel a véleményemmel nem leszek túl népszerű, de a black metal számomra olyan, mintha csiklandoznának. Nevetek persze rajta, de igazából egyáltalán nem élvezem. Ez a hozzáállásom azonban azonnal gyökeresen megváltozik, ha a black egy más stílussal keveredik. Az ilyen fúziók az extrém és avantgárd metal legérdekesebb darabjait voltak képesek megszülni (gondoljunk akár a sejtelmes, ortodox elemekkel operáló Batushkara vagy a műfajt rabszolgadalokkal és spirituálékkal vegyítő Zeal and Ardorra). Nem kivétel ez alól a dzsesszes ihletettségű svéd Bergraven sem.

A kétezres évek eleje óta alkotó trió március nyolcadikával adta ki legújabb, sorban a negyedik, „Det framlidna minnet” névre keresztelt lemezét. Az album nem viccel; az ötvennégy perces hosszt, és a mindössze nyolc dalt (ebből egy az intro és egy az outro!) egymással arányítva gyorsan kijön, hogy a számok elég hosszúak: egyáltalán nem ritka a nyolcperces játékidő, de a Till priset av vårt liv például a tíz percet is bőven meghaladja. És ahogy egy lakberendező is jobban szabadjára tudja engedni a fantáziáját egy tágas lakásban, a svédek is kényelmesen ki tudják élni kreatív hajlamaikat az elnyújtott számokban.

Kreativitásból pedig nincs hiány. Bár a Bergraven karakteres hangzása minden darabjukon rajta hagyta a keze nyomát, a dalok sok apró ínyencséget tartogatnak a figyelmes hallgatónak. Hegedű, szaxofon, zongora, fuvola: ezekkel mind találkozhatunk az album hallgatása során. Black metal projekthez képest meglepően fajsúlyos az akusztikus gitár jelenléte. A Minnets Melankoli például egészen érdekesen citálja az említett hangszert: bár a darálást néha kifejezetten flamencós betétekkel váltogatja, mégsem ez a dal legérdekesebb eleme, hanem az, ahogy a darálós blackes riffeket egyszer csak egy az egyben átülteti akusztikus gitárra. Ezzel szemben az Allt viszont kiegyensúlyozott, harmonikus akkordfelbontásokkal nyit: ebbe érkezik meg a vokál váratlanul, mint egy kétfejű erdei szörny.

Nem véletlenül emlegetek pont kétfejű szörnyet, hiszen a hörgést sokszor két szólamban adagolják nekünk a svédek. Az énekstílus markáns, és nem is nagyon variálják az album során. A Den fölsjamma plågan (magyarul „A szörnyűséges pestis”, milyen lírai) és a Leendet av hans verk jól eső tiszta énekbetétein kívül szinte végig extrém vokállal operálnak.

Pär Stille hangja és technikái karakteresek, és nem feltétlenül a blacktól megszokott károgást hozzák. Marcona, karcos, svéd nyelvű üvöltése azt az érzetet kelti bennünk, mintha az Északi-tenger kalózai szabadultak volna be a stúdióba. Kíméletlen, brutális, nyers vokálok acsarognak ránk minden dalból. A svéd nyelv jellegzetes dallamossága különös kontrasztot képez ezzel a durva énektechnikával, ami még színesebbé teszi az élményt.

Az album érdekes kérdéseket boncolgat. Fő témája az emlékek, és azok természete; ahogy az ember hajlamos a saját elméje köré ügyesen manipulált emlékekből falat húzni. A „Det framlidna minnet” azzal a gondolattal játszik el, ahogy az emlékek néha átcsúsznak ezeken a szűrőkön, és a megbánás és kétségbeesés szellemévé válva kísértik az embert. Ha ez a felvetés nem lenne már önmagában elég hátborzongató és lehangoló, a Bergraven zenéjének sötét, durva atmoszférája segít elmélyíteni ezt az elgondolkodtató elméletet. A nyolcperces számok bőven adnak teret merengésre és tombolásra is, pont mint egy kísértetház dohos előcsarnoka.

Míg a stílus jellemzői; disszonáns gitárok, súlyos dobok, és persze a hátborzongató hörgések, megadják az alaphangot a dühöngéshez, a fantáziadús, váratlan zenei betétek egyfajta melankolikus merengést, múltba révedést váltanak ki a hallgatóból. Ebből a szempontból talán a legkiemelkedőbb szám a lemezről a Leendet av hans verk. Elhaló szaxofonszóló, suttogások, tompa, visszhangos zongora, atmoszferikus zörejek, szokatlan kétszólamú, tiszta ének; mintha egy megfakult szépiafotóktól nehéz fotóalbum lapjait hajtogatná az ember a hagyatéki tárgyalás után.

A Bergraven új korongjával kiemelkedő szakmai hozzáértésről és ihletettségről tesz tanúbizonyságot. A dalok hangulata magával ragadó, a lírai részletek szívszorongatóak még úgy is, hogy a nyelvi akadály miatt maguk a dalszövegek a hallgatóság nagy része számára érthetetlenek maradnak. A rideg kíséret, a kíméletlen hörgés, a szokatlanul lágy hangszeres betétek és a kitűnően megválasztott, különféle atmoszferikus elemek felejthetetlen, mély élménnyé teszik a lemez meghallgatását. A hosszú számok, bár elsőre nehezen befogadhatónak tűnnek, valójában teljessé teszik az élményt. A hangszeres betétek így nincsenek elkapkodva, tessék-lássék beszúrva a dalokba; nem, az együttes lejátssza, amit le szeretne játszani, és ne legyen kétségünk felőle, élvezni fogjuk.

9/10