A finn Battle Beast kétségtelenül az egyik legmegosztóbb csapat a színtéren. A kezdetben a 2011-es "Steel" debüttel még leginkább heavy metalt játszó gárda első körben egyre inkább a power metal világa felé fordult, viszont a 2015-ös "Unholy Savior" albummal már elég masszívan megjelentek a bandát ma is jellemző popos elemek.
Ezt az erős váltást sokan betudják a fő dalszerző Anton Kabanen távozásának, viszont aki a 2015-ös album után képes elhordani a csapatot fűnek-fának, az valószínűleg nincsen teljesen képben a csapat munkásságával vagy csak szimplán még mindig nem tudja feldolgozni Anton kikerülését. Azt is hozzátenném, hogy 2015-ben még a csapat tagja volt, és az akkori albumon már bőségesen jelen voltak a metaltól a lehető legtávolabb eső megoldások, elég csak vissza emlékezni az időközben koncert-kedvenccé vált Touch in the Night diszkós világára. És most itt van előttem az ötödik illesztésük, és nem kicsit vagyok meglőve.
Előre bocsájtom, nem fogom dalra dalra végig venni a "No More Hollywood Endings" korongot. Ennek az az egyetlen oka, hogy bár a lemez tipikus Battle Beast, változatos, fülbemászó, slágeres, viszont úgy igazán kiemelendő része nincs. Ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne az anyag, csak egyszerűbb nagy általában beszélni róla, mint külön külön megvitatni, hogy mi működik és mi nem.
A lemez egészét áthatja egyfajta minimál Nightwish-érzet. Helyenként annyira, hogy az epikusság szabályosan filmzenés ízt kölcsönöz a daloknak, még úgy is, hogy egy-egy mozzanatában nekem sikerült megidézni a 2013-as "Battle Beast" anyagukat. Ez főleg a gitárjátéknak köszönhető, melybe sikerült visszacsempészni a klasszikus heavy metal elemeket. Ez kifejezetten igaz a szólókra.
Itt ki is térnék pár szóban a hangzásra, mely az eddigi legjobb. Végre sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, melyet mindig is hiányoltam. Az eddigi albumok is jól szóltak, viszont mindig voltak olyan dolgok, melyekkel nem teljesen voltam kibékülve. Például a billentyűk sokszor abszolút dominanciája, tudom, ez a műfaj sajátja, viszont sokszor nekem elnyomta a többi hangszert, dalstruktúrától függetlenül. Most viszont közel hibátlan a végeredmény. Minden hangszer a helyén van, és mindenkit tökéletesen hallani.
Ami meglepett, hogy annak ellenére, hogy időnként kimondottan epikus a produktum, mégis talán eddig ez a legföldhözragadtabb korong, melyet a csapat kiadott magából. Valamennyire megidézi a '80-as évek világát, persze saját szájíze szerint, de most először nem azt érzem, mintha egy japán rajzfilm amerikanizált zenéjét hallgatnám. Az egésznek egyénisége van, tulajdonképpen amit a 2015-ös anyagukkal elkezdtek, az itt ér révbe, itt válik teljesen egységessé.
Persze megjelennek tipikus finn metalos elemek, mint a vonósok, a fuvola, de ezek leginkább mint színezék, kis extra. Az összképhez hozzátartozik Noora Louhimo énekesnő hangja is. Itt egyértelműen felfedezhető egy masszív poposodás, viszont nem lóg ki az összképből. Nagyon új dolgokat nem hoz a csapat zenéjébe, cserébe egy elég jó homogén összképet ad az egésznek, és ez megint egy olyan tulajdonság, mely nekem a korábbi lemezekből kicsit mindig hiányzott.
Örömmel realizáltam, hogy az Anton helyére érkező gitáros, Joona Björkroth mára egészen beleszokott a Battle Beast világába. A legutóbbi "Bringer Of Pain" anyagnál még éreztem némi bizonytalanságot, bár ott az egész bandára igaz ez a felvetésem a csapatban bekövetkezett változások okán.
Visszatérve kicsit Joona játékára: érezni, hogy ő a Brymir gitárosa is és bárhova megy, hozza magával az ilyen extrém metalos hatásait. Itt nem feltétlen arra gondolok, hogy direktben dallamos death elemek jelennek meg az új Beast dalokban, sokkal inkább arra, hogy egy jóval színesebb, hogy úgy mondjam, zsigeribb játékot biztosít, mint elődje. Nem akarom megbántani az ős-Battle Beast rajongókat, sem a Beast In Black fan clubot, de számomra mindig Anton formabontó elképzelései voltak azok, amelyek miatt úgy éreztem, hogy ha ez így megy tovább, akkor a Battle Beast meg fog ragadni egy bizonyos szinten. Kellett az a vérfrissítés, na.
Janne Björkroth billentyűtémái most is nagyon rendben vannak. Most túl azon, hogy élőben az egyik legkomolyabb showman, akit életemben láttam, néha már-már kínosan cool, a lemezeken nyújtott teljesítménye szinte mindig kifogástalan. Ezúttal mintha egy kicsit több lenne a szinti-pop hatás, de ettől még nem ment át Modern Talkingba. Ritmus terén most mintha kifejezetten a könnyen befogadhatóság lett volna a cél. Jó pár taktus remekül táncolható, a basszus is a helyén van, és kivételesen a billentyűkkel egészül ki remekül.
A "No More..." egy remek album lett végeredményben. Ha mégis fel kéne hoznom valamit ellene, az az, hogy már most kicsit kezd rutinjellegűvé válni a csapat munkája. Kicsit olyan az egész, mint amikor már azért megjelennek az első lihegések egy maratonfutás közben. Kíváncsi vagyok, mit hoz nekik a jövő, de bízom benne, hogy legközelebb sikerül megint valamivel ledöbbenteniük, mint a második albumuknál. Az is de régen volt már...
9/10
Fotó: Jarmo Katila
