Rozsdagyár

DESTRAGE - The Chosen One (2019)

2019. június 23. - Kovenant

destrage-tco-cv3k.jpg

Egyszerűen elképesztő, hogy ezerszámra akadnak olyan csapatok, melyek már másfél-két évtizede gyűrik az ipart, több albumot is kiadtak, saját hazájukban akár jelentős sikereket is arattak és mégis, alig ismeri őket valaki szűkebb pátriárkájukon kívül. Az olasz progresszív metalcore zenekar, a Destrage pontosan ilyen: a 2002-ben megalakult milánói banda ötödik soralbuma "The Chosen One" címmel május 24-én jött ki a Metal Blade kiadó égisze alatt.

Sokszor hallottam és sok helyen olvastam már, hogy a metalcore halott: agyon- és túljátszottá vált, teljesen sablonossá merevedett, ennek folyományaként pedig a meghatározó zenekarai már régen otthagyták a színteret, továbbálltak és valami egészen más stílus irányába nyitottak. Ezzel nehéz is lenne vitatkozni, de nem így járt vajon minden újonnan felbukkanó irányzat vagy trend, mely egy időben szinte uralni látszik a szcénát, százszámra termeli ki a hasonszőrű bandákat, aztán életciklusa végén már csak önmaga emlékeiből él?

Egy stílus akkor áll végleg bele a földbe, ha semmi újat nem képes már létrehozni, a korábban újdonságnak számító megoldásai és eszközei klisékké válnak és céltalannak és indokolatlannak érződik minden új produkció. Amíg időről időre érkezik egy brigád, amelyik nagy ívben tesz mások véleményére, saját örömére zenél és így képes bármi kiemelkedőt adni a hallgatóságnak, addig még van élet az adott színtéren.

Nos, az olasz Destrage teljesítményéről semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy feltalálták a melegvizet és valami egészen szenzációsat vagy éppen világújdonságot raktak volna le elénk friss albumukkal. Azonban több olyan jellemzője van a zenéjüknek, melyek miatt kifejezetten szórakoztató, habár korántsem tökéletes az új lemezük.

A csapat fogta magát és majd' egy évre bezárkózott egy puritán milánói pincestúdióba, melyben sem fűtés, sem légkondicionáló berendezés nem volt, így gyakorlatilag semmi másra nem tudtak koncentrálni, csak és kizárólag a dalszerzésre. Miközben a földalatti helyiség rothadó mennyezetét bámulták, sorra jöttek az ötletek és szép lassan össze is állt tizenkét nóta, melyek közül végül nyolcat választottak ki a lemezre, mert ezek a csapat összes tagjának a tetszését maradéktalanul elnyerték. Így az anyag mindösszesen harminchét perces lett, a "The Chosen One" pedig a Destrage eddigi legkompaktabb és legintenzívebb albumává vált.

Már a nyitó címadó tételben megmutatkozik mindaz, ami miatt rendkívül szórakoztató élményt nyújt a korong végighallgatása. Paolo Colavolpe énekes hangja gyakorlatilag a teljes extrém metal / hardcore stílus spektrumot képes bejárni, ráadásul átkozottul magával ragadó lendülettel. A magas, idegbeteg HC-s üvöltözése megtévesztően hasonlít a Jane's Addiction frontemberének, Perry Farrellnek a produkciójára. Ez gyakran a melodikusabb refrének dallamvezetésében is vissza-visszaköszön. De a mély, hörgős, halálfémes darálásban is otthon van, így a vokális teljesítményre nem lehet panasz.

A hangszeres szekció is kegyetlenül sodor: gyakorlatilag egy lélegzetvételnyi időnk sincs megpihenni. Alapvetően a modern progresszív metal djentes, tördelt, poliritmikus zakatolása folyik itt ezerrel, melyet a metalcore-hoz passzoló breakdown-ok szakítanak meg rendszeresen (lásd az egészen elképesztően király Hey, Stranger! című őrületet), megspékelve a progresszív/technikás death metalhoz passzoló, atmoszferikus szólókkal.

Szerencsére a Destrage korántsem azt a metalcore színtéren bevett sablont használja, melyben a zúzós verzéket a pop punkot / post-hardcore-t idéző überdallamos refrének követik felváltva. Itt a refréneknek is van valamiféle modern metalos húzása, ami egy másodpercre sem válik nyúlósan nyálassá. Sőt, az olasz banda komolyan veszi a progresszív jelző eredeti jelentését és olyan eszement agymenéseket tud betolni a nóták szövetébe, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket.

Erre remek példa a Mr. Bugman kortárs modern dzsesszt idéző szaxofonszólója, melynek hallatán akár egy különösen húzós tripen levő Wahorn András vagy éppen David Lynch Lost Highway című filmjének főszereplője is az eszünkbe juthat. Ez a zabolátlan őrület (amelyben természetesen van azért rendszer) adja a lemez savát-borsát és emiatt válik kiszámíthatatlanná és ezért nagyon sokszor újrahallgathatóvá az album. 

Egyetlen kakukktojás kapott helyet a lemezen, ez pedig a Rage, My Alibi című nu/alt metalos darab. Ez sajnos öncélúan művészieskedővé és unalmassá vált folyamatos elektronikus püttyögéseivel és céltalan suttogás/üvöltözés kombójával.  De ezen kívül tényleg nagyítóval kell keresni a hibákat az anyagon, én mindösszesen egyet találtam. 

Olyan érzésem volt többször is, mintha az olaszok nem mernék elengedni a dallamos refrének receptjét: mintha még mindig kényszeresen próbálnának megfelelni valamiféle rádióbarátabb elvárásnak, miközben zeneileg már teljesen máshol járnak. A dalokba beerőltetett melódiák sokszor megtörik a nóták tényleg elképesztő lendületét és dinamizmusát, de ez lehet, hogy már csak valamiféle mondvacsinált kukacoskodás a részemről. Mivel tényleg rövid az album, az ember szinte automatikusan nyúl az ismétlőgomb felé.

A szőrösszívű metalelitisták minden bizonnyal csak legyintenek a Destrange új lemezére, de ne essünk ebbe a hibába. A "The Chosen One" meghallgatása után tényleg felpörgetve és energiával alaposan feltöltve érezhetjük magunkat, szóval a nyárra és a bulikra tökéletes aláfestőzene lehet ez a korong.

8/10

destrage_by_pietro_agostiniweb.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1314896794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása