A 2016 óta aktív brit Memoriam tüzetesebb bemutatását most átugranám, tekintve, hogy eddig megjelent két albumukról ITT és ITT találsz cikket. Tőmondatokban csak annyi, hogy ex-Bolt Thrower és Benediction tagokból verbuválódott a csapat és régisulis death metalt játszanak. Az első lemezük még alapvetően egy jó anyag volt. Változatos, húzós, érdekes. A második se volt rossz, viszont az elsőnek a sikerét nagyon nem sikerült megismételni. Ennek fényében érthetően nem túl sok bizalommal estem neki a harmadik eresztésnek. Csalódtam is, meg nem is.
Felülemelkedve az előző album okozta rossz szájízen, kezdeném azzal, ami jó. A hangzás remek, kicsit elrugaszkodottabb az old-school vonaltól, de ügyesen egyensúlyozik a thrash-death határon. Ez tetszett, főleg, mert az éneket is sikerült megfelelően hozzáigazítani, így egy nagyon jó homogén egységet alkot megszólalás terén az album.
Továbbá kiemelném még a nyitó Shell Shock című tételt, mely simán felfért volt a debütalbumra. Konkrétan az új kedvenc Memoriam-dalom. Mi van még ...? Igen, a záró Interment című dal is tök jó lett. Egy nagyon hangulatos instrumentális tétel, amolyan igazi csúcspont. És akkor jöhet ami rossz...
Majdnem minden. Ha megrögzött Memoriam-rajongó vagy, akkor most jobb, ha nem folytatod a cikk olvasását. Amennyiben viszont még ezek után is itt vagy, azt nagyon köszönöm. Szedjük atomjaira a "Requiem For Mankind" korongot.
Igazából egyetlen baj van ezzel az albummal, az viszont hatalmas. Nagyon erősen nyit és nagyon erősen zár, viszont a kettő között úgy telik el 40 perc, hogy körülbelül annyi izgalmat tudott kiváltani belőlem, mint egy romantikus dráma. Az egész anyag üres és sivár. Oké, hogy jól szól, de olyan szinten már jól bevált panelekből építkezik, hogy egy őszintén lejátszott egyedi hang nincs az egészen. Mindent, amit hallunk, már legalább százszor hallottuk. Konkrétan egy olyan pillanatot nem tudok kiemelni a már említett két dalon kívül, mely legalább két másodperc után ne tűnt volna el az agyamból, pedig nem egyszer hallgattam végig az anyagot, de annyira érdektelen és nulla az egész, hogy az már fizikai fájdalom.
Van egy másik problémám is, ami ugyan apró betűs, viszont mégiscsak zavarja az embert. Ez pedig a fejlődés totális hiánya. Könyörgöm, ezek a zenészek letettek két kultikus death metal bandát, viszont egységben már a második alkalommal nem járnak sikerrel. Tudom, hogy a műfaji korlátok kötnek valamennyire, de nem lenne szabad ennyire odaláncolniuk magukat egy bizonyos sémához. Lényegében nem érzem, hogy bármi komolyabb változás lenne akár ez előző, akár az első albumhoz képest. Komolyabb? Itt egy hang nem sok, annyi nem változott. A dalok ettől még lehetnének karakteresek, viszont azok is annyira egyformák, hogy sokszor azt nem tudtam megmondani, hogy hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.
Azt mondjuk nem fogom elvitatni tőlük, hogy továbbra is hamisítatlan death metalt játszanak, annak minden kötelező elemével, különösebb maszatolás nélkül. Tudom, hogy ez sovány vigasz, de én már ennek is tudtam örülni az első húsz perc után.
A legjobban az fáj az egészben, hogy a felállás tényleg egy abszolút nyerő gárdát rejt. A Bolt Thrower és a Benediction külön-külön nem egy mára klasszikusnak számító albumot adott ki, és a Memoriam is az első anyagával valami nagyon ígéreteset tett le az asztalra, ami a jelek szerint annyira be is jött nekik, hogy egy fél hangnyit nem hajlandóak változtatni az egyszer már bevált formulán.
Nagyon szívesen mondanám, hogy csalódott vagyok, hogy sokkal többre számítottam, és ez úgy valamennyire igaz is lenne, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a "The Silent Vigil" után maximum reménykedhettem benne, hogy valami újítással állnak elő.
Én készséggel elhiszem, hogy van, akinek ez a kedvenc bandája és az előző sorokat több mint személyes sértésnek fogja venni, de azt kell mondanom, hogy én a Memoriam zenekart a műfaj legnagyobb kihagyott ziccerének érzem és ezzel együtt számomra az elmúlt évek legnagyobb csalódása. Mondhatnám, hogy remélem, a következő alkalomra hirtelen erőre kapnak, de az a nagy helyzet, hogy sikerült teljesen mínuszba vinniük az elvárásaimat.
Nem dühös vagyok, csak csalódott. Egy ígéretes csapat ígéretes koncepciójának teljes elpazarlása. Ettől még megvan a lehetőség arra, hogy egyszer csak a semmiből feltörnek a két anyabanda magaslataiba, de ha ez be is következik, nos, az sem mostanában lesz.
3/10
