Rozsdagyár

TORCHE - Admission (2019)

2019. augusztus 15. - Chloroform Girl

cover_torche_admission_800.jpg

Manapság nagyon könnyű elveszni a rockzenei műfajok útvesztőjében. Blackened death, death-grind, experimentális dallamos black; üdítő néha olyan együttesbe szaladni, melyre rá lehet mutatni és kijelenteni, hogy na, ők EZT a stílust játsszák, vitának nincs helye. Ugyanígy jártam, amikor elindítottam a Torche ötödik, a Relapse Records gondozásában kiadott, „Admission” névre keresztelt stúdióalbumát.

Az utóbbi hónapokban volt szerencsém egy kicsit a röntgensugaras spektrometria világában elmerülni és ezt a hirtelen szerzett bölcsességemet szeretem azóta mindennel párhuzamba állítani (így jár az ember, ha heteken keresztül többet beszél egy analitikai műszerhez, mint a családtagjaihoz). Arra kellett tehát rájönnöm, hogy a zenei műfajok nagyban hasonlítanak a különböző elemekre: van, amit első próbálkozásra, csípőből ki lehet mérni; van, ahol sokat kell trükközni a beállításokkal, hogy egyértelmű képet kapjunk, és persze lesz, ahol - ha megfeszülünk is - csak zajt fogunk látni. A stoner/sludge metal szerencsére az egyszerűen kimutatható elemek táborát erősíti.

Így tehát bár a nyitó From Here meglepően agresszív dobjai egy pillanatra megtévesztették a detektoraimat, hamar felismertem, mibe csöppentem. A Torche hamisítatlan stonert játszik, ehhez kétség sem férhet. A riffeket arra írták, hogy az ember ellazítsa az izmait, és hagyja, hogy a súlyos dobok megmasszírozzák epikus szólókban és duplázófutamokban megfáradt agyát. A lemezt ugyanis nem lehet sem túlbonyolítással, sem indokolatlan keménykedéssel vádolni.

A Times Missing pont azt az egyszerre laza, de mégis halál menő életérzést adja át, amit a Nagy Lebowski Tökije érezhetett, amikor egy bowling-pályán labdaként suhant át miniszoknyás lányok lábai között – csak sokkal, sokkal több torzítással, és kevesebb fehér orosz koktéllal. De a Reminder című tételt is nyugodtan fogjuk kézen, és vigyük el magunkkal bármelyik vízpartra vagy panelház-tetőre, mert tökéletes naponfekvős dal, legalábbis legálisan ennyi javaslatom lenne a hallgatása mellé.

Nem kell félteni, az "Admission" tud tökös is lenni. Persze nem olyan sárkányölős-szimfonikus metalos formában. A Slide felszabadult, széttorzított riffjei hallatán az embernek kedve lenne motorra pattanni és a 66-os úton keresztülszelni az arizonai sivatagot. Az album helyenként a hasonló műfajban utazó (bár inkább pszichedelikusként aposztrofált) Amplifier hangzását idézi, de a tempó lényegesen kimértebb, a hangzás pedig nagyságrendekkel kásásabb. Olyannyira, hogy a Times Missing dalt hallgatva például elbizonytalanodtam: az alap tényleg ennyire erős hangzású vagy csak az én hangszín-beállításaim vannak elcsúszva?

Tempósabb vagy hanyattfekvősebb dalok ide vagy oda, az album hangulata nagyon egységes, és ezt az egységet talán a „béke” szó jellemzi a legjobban. A dalok nem akarnak mást, mint utazni kicsit; torzítottan, lebegősen, visszhangosítva meglovagolni a ritmusszekció hőhullámait. És bár a What Was dallamait hallgatva a szapora, tempós riffek leomló kőlavina hatását keltették bennem, ez a kőlavina sem olyan volt, mely maga alá temet, és pozdorjává tör. Nem, ez az a fajta kőlavina, melyet elsuhanva nézel egy autó hátsó üléséből, szívsz egyet a cigiden, és röhögsz, hogy de durva.

Tudom, hogy a stoner rock egyik fő eleme a torzítás, de a Torche már-már pofátlan mértékben zajosítja a hangzását. Az On The Wire-t hallgatva az a történet jut eszembe, amit egy finn barátom mesélt, amikor is egy fesztiválon az első sorban állva annyira izgatottan várta a kedvenc bandáját, hogy véletlenül salakrészegre itta magát, és arccal a színpadra borulva elaludt. Nagyjából hasonló hanghatások érhették zúgás, recsegés és hangerő tekintetében, de a dal tempója, és általában stílusa is arra a – szerintem – mindenki által ismert élményre emlékeztet, amikor egy koncerten a hangszóró mellett állva zúgó fejjel, kábán arra eszmélünk, hogy ni csak, hol vagyunk.

A Torche nem váltja meg a világot új lemezével, de szemmel láthatóan, vagy füllel hallhatóan nem is akarja. Ők beérik azzal, hogy átszeljék a sivatagot egy nagy, ósdi, piros autóval, aminek az ablakain füst és gitárszólamok ömlenek ki. És van még pár hely a hátsó ülésükön, ha valaki szeretne velük tartani.

8/10

torche_dan-almasy_2019_6624.jpg

Fotó: Dan Almasy

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7115010562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása