Az ausztrál Thy Art Is Murder azon fehér hollók egyike, akik annak ellenére, hogy a deathcore-ból indultak, valahogy mégis túl tudtak lépni ezen, és mostanra sokkal inkább keltik egy modern death metal banda érzetét, mint bármelyik kortársuk. Persze kivételek mindig vannak és itt lehet mutogatni a Whitechapelre vagy a Carnifexre, de a gyökeres változást egyiknél sem éreztem ennyire egyértelműnek.
Az ausztráloknak az előző "Dear Desolation" című albuma is egy elég masszív vérfrissítés volt az azt megelőző "Holy War"-hoz képest (az előbbinek a kritikáját ITT találod), viszont az új eljövetelük, a "Human Target" most még magasabbra tette a lécet brutalitás terén, de vajon ez elég lesz-e?
Vállalom, én azok közé tartozom, akik nem rajonganak a különböző core műfajokért. És nem az általános metal/deathcore gyűlölködés okán. Nekem egyszerűen a legtöbb banda ugyanolyan és baltával faragott, ez van. Vannak kivételek, de nem sok. Viszont a Thy Art Is Murder már az első találkozásunkkor is lenyűgözött. Ez a 2012-es "Hate" című korongnál történt. Olyan embertelen brutalitás és energia áradt ezeknek az arcoknak a zenéjéből, melyet odáig csak death metal bandáknál éreztem. Tulajdonképpen megvettek kilóra. Emiatt amikor bejelentenek egy új lemezt mindig iszonyat magasak az elvárásaim, megalapozottan. Akkor nézzük, hogy a "Human Target" hogyan sikerült.
Őszinte leszek, amikor elsőnek bemutatták a címadót, klippel együtt, mellyel egyébként az album is nyit, nos, egy kicsit vakartam a fejem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy vérrel borított, death meta-os Meshuggah-át hallanék. Szükség volt pár újrahallgatásra, mire kikristályosodott, hogy mit is szeretett volna a gárda ezzel a dallal. A végére rá kellett döbbennem, hogy ez lényegében a legkísérletezősebb dal, amit a csapat összerakott. Iszonyat morbid középtempókkal van tűzdelve a zenei rész és csak nagy ritkán vállt át a szokásos Thy Art darálásba. Ami külön érdekessé teszi ezt a dalt, azok az énektémák. CJ nagyrészt az átlagos hangját használja, viszont vannak erősen Cannibal Corpse-os, sőt, egy-egy pillanat erejéig Lamb Of God-os momentumok is.
Ezt a nyitást valamivel hagyományosabb folytatás követi. Innentől átlagosabb Thy Art dalok következnek, viszont olyan szintre kapcsolva, hogy a szájam tátva maradt. Csak hogy néhányat kiemeljek. A New Gods szerintem a legbrutálisabb dal, melyet valaha csinált a csapat. Elképesztően durva, agresszív túrás, nagyon aktuális és intelligens szöveggel, ami a mostanság egyre inkább dehumanizáló közösségi médiáról szól. A Make America Hate Again tipikusan az a tétel, mely lényegében bármelyik korongra felférne, tipikus Thy Art aprítás.
Még egy dalt emelnék ki, a beszédes című Welcome Obliviont. Az album legerősebb tétele, egyúttal kezdő riffjében és úgy általában nekem többször megidézte a 2015-ös "Holy War" korong legjobb pillanatait. Ez amúgy általában elmondható a "Human Target"-ről. Leginkább a 2015-ös anyag örökösének mondanám, de ezzel semmi gond nincs, tekintve, hogy a csapat egyik legerősebb lemezéről van szó.
Ami a szememben mindig is kiemelkedővé tette a csapatot a mezőnyből, az főleg a zenészi oldal. Pontosabban annak a hozzáértése. Az egyetlen gyökereiben deathcore banda, ahol markánsan érezni, hogy akik a hangszereket fogják, elég sok különböző hatásból építkeznek. Itt hozzátenném, hogy van némi változás a felállásban. A dobok mögött már nem Lee Stanton ül, hanem a Fraud és Nightfire csapatokból ismerős Jesse Beahler, aki kitűnőre vizsgázott. A játéka feszes és sokoldalú. Talán annyit hozhatnék fel, mint negatívum, hogy nekem a váltásai nem mindig voltak teljesen egyértelműek, hogy miért ott és miért most, de ez gyanítom csak az én kukacoskodásom.
Az Andy Marsh/ Sean Delander duó most is brutális riffeket szállít, és most mintha jobban ráálltak volna a tisztán death metal témákra, még jobban, mint legutóbb. Ráadásul ennek a párosnak a játékában helyenként fel lehet fedezni kicsit thrashesebb mozzanatokat is. Ettől még nem megy át a banda Slayerbe, viszont ad egy olyan színezetet az albumnak, mely egy kicsit kiragadja a hallagatót a komfortzónájából. Ez külön tetszett.
Még egy kicsit a húrosoknál maradva. 2015 óta a csapat tagját képezi a basszeros Kevin Butler és ez az a pont, melyet mindenképpen érdemes kiemelni. Én már sok jó basszerost hallottam, viszont Kevin játéka egy teljesen más kaliber a szememben. A legtöbben ebben a műfajban megelégednek annyival, hogy a bányászbéka tomporának az aljáig hangolnak és kifejezetten a kötelező breakdownokra kihegyezve a világ legszimplább témáit játsszák, lehetőleg úgy, hogy azért amit hallunk, az robbanjon. Kevin játéka annyiban más, hogy ténylegesen kidolgozott témákat hallunk, melyek ettől még robbannak, de végre egy kicsit komplexebb az összkép.
A következőkben oldalakon keresztül dicsérhetném CJ énekesi teljesítményét, de ezt most nem fogom megtenni. Igen, az egyik legbrutálisabb hang a színtéren, igen, elképesztően agresszív minden egyes hangtöredék, mely elhagyja a torkát. Ami számomra különlegessé teszi az előadását, az pont a hangjának a profánságól ered. Egyszerűnek tűnő mondatok ütnek olyan erővel, mintha minimum egy szénszállító vonat csapna hátba. Csak, hogy egyet említsek, a New Godsban szereplő, amúgy később elég hangsúlyossá váló sor, a "This isn't culture, This is mind control" elsőre nem tűnhet akkor megfejtésnek, viszont dal közben azzal a hanggal egy igazán mellbevágó kijelentés.
Most jöhet a feketeleves. Két dolog van, mely miatt nem kap a "Human Target" maximális pontszámot. Az egyik egy elenyészőnek tűnő tényező lehet, de ez az első, ami szembejön, amikor az ember kézbe veszi a korongot. A borító egész egyszerűen gagyi. Értem mögötte a szimbolikát, de ez a színvilág szerintem rémes.
A másik gond egy kicsit fajsúlyosabb. Konkrétan a hangzás, mely remek, viszont azért, mert már az előző albumon is majdnem pontosan ugyan ez volt a megszólalás. Ennek még alapból nem kéne gondnak lennie, viszont a zenei fejlődés velejárója, hogy folyamatosan frissül az adott csapat hangzása. Ez viszont most kimaradt, talán majd legközelebb.
Végeredményben milyen lett a "Human Target"? Jó, sőt, több mint jó. Zenei téren megtörtént az a fajta szintlépés, melyre nem csak a csapatnak, hanem úgy en bloc a műfajnak szüksége volt. Itt jegyezném meg, hogy a Thy Art Is Murder egy újabb remek példa arra, hogy ha elkezdesz egy akármilyen core bandát, legyen az death, vagy metal, egy idő után ki fogsz mozdulni ebből a körből, és nem csak az említett műfajok általánosan elég negatív megítélése miatt. Ha csak a közelmúltból nézünk példákat, akkor még fellehet hozni a Carnifexet is (elég masszív black metal behatások) vagy a Whitechapel-t (erős groove-osodás).
A Thy Art szerintem, és nem kötelező egyetérteni velem, egy potenciális befutó lehet, ha a jövő death metaljáról beszélünk és a "Human Target" erre csak még jobban ráerősít.
8.5/10
