A death metal műfaj egyik legfőbb jellegzetessége a halálhörgés, amivel egy konzervatív rockzene-rajongót valószínűleg ki lehetne kergetni a világból. Ám még egy halálmetalt kedvelő arcnak sem mindegy a vokál minősége: ha mondjuk zeneileg nagyon is különleges, amit egy death metal banda képvisel, azt még rendesen el lehet rontani egy amolyan átlagos halálhörgéssel.
Bevallom, elsőre egyáltalán nem fogott meg az Ecliptic Vision énekesének öblös, mély hörgése. Mondjuk, egy kis változatosságot azért belevisznek, ugyanis felváltva adagolják a pincemély énektémákat az úgynevezett black metalos károgással. Ez ugyan némileg enyhíti az általam kissé unalmasnak vélt vokális teljesítményt, de azért továbbra is hiányolom az egyedi, karakteres, fogós témákat az énekes részéről. Elképzelhető, hogy sokak számára érthetetlen amit most felvázoltam, mondván, hogy mégis mi a jó francot várok egy death metal bandától... Hát, például a Chuck Schuldiner, Donald Tardy, vagy éppen Lars-Göran Petrov által képviselt egyéniség jelenlétét.
És hogy tisztázzuk az esetleges félreértéseket: az énekes teljesítménye közel sem rossz, csak hosszú távon egy kissé fárasztó, unalmas. Viszont a hangszeresek valamelyest ellensúlyozzák ezt technikás, feszes, precíz játékukkal. Az album hangzása is jól eltalált: kellőképpen elkülönülnek az egyes hangszerek, nem olvad egybe az egész egy kibogozhatatlan katyvasszá. A lemezanyag hossza (mely jelen esetben negyven perc) is megfelelő, szerencsére nem esnek túlzásba ezzel kapcsolatban. Amit még nem említettem, az a gitárszólók hiánya: egy-két vad tekeréssel vagy éppen dallamos gitárszóló beékelésével még lehetett volna próbálkozni (néha fel-felüti a fejét, de azért ez édeskevés).
A Syracuse városában működő Ecliptic Vision (Ryan Caughey - gitár, Derek Ponton - basszusgitár/ének, Joshua Rivet - ének, Vincent Lawyer - dob) második nagylemeze (az első 2016-ban jelent meg "Dissimilar Dimensions" címmel, amit az "Omphalos Of The Void" EP követett 2017-ben) szimplán csak "Ecliptic Vision" névvel jelent meg 2019. július 6-án szerzői kiadásban. A banda hatásai a teljesség igénye nélkül a következők: Suffocation, Dying Fetus, Origin és a Destruction.
A felsorolt zenekarok hatásai egyértelműen megmutatkoznak az albumon: technikás, valamint brutális death metal stílusjegyek keverednek a dalokban, melyekre olykor melodikus gitártémákkal erősítenek rá. A Singilarity című science fiction-szerű intróval indítanak, melyet az Anthropophage követ: jófajta riffelés és húzós groove jellemzi a dalt. A Cosmicosm is hasonlóképp építkezik: technikás témázgatás, groove, valamint melodikus részek váltogatják egymást.
A Lobotomizer valamivel szigorúbb hangnemet üt meg (a címét illetően ezen nem is csodálkozom), ám a változatosság továbbra is jelen van, nem laposodik el a dolog. Az Interdimensional Tides csak egy amolyan átvezető szösszenet, melyet a Cephalic Anomaly követ: a dal első felét illetően egy kissé visszaesik a színvonal az előző tételekhez képest, de a közepe tájékán fokozatosan javul a helyzet. A Crux Of Infliction karakteres gitártémái szintén ráerősítenek a nívó emelkedésére. A Reduced To Dust újfent átvezetőként szolgál, majd érkezik a Fear The Horizon: a feszes riffelés, az itt-ott felbukkanó melódiák mind-mind dicséretesek, de ordít a dal egy jó kis gitárszóló után. Az Alientity pedig a legdallamosabb szerzemény a lemezen.
Összegzésképpen elmondhatom, hogy (az anyag esetleges hiányosságai ellenére is) egy átlagosnál sokkal jobban sikerült lemezről van szó: sok-sok király téma megtalálható rajta, változatos, érdekes korong. Minden egyes death metalon szocializálódott egyén szívét megdobogtató anyag, s bár nem tökéletes, de ugyanakkor a csalódás is kizárt. Ja, és bárki tehet vele egy próbát, még ha nem is kimondottan szereti a death metalt, mert rendkívül zenei a cucc.
8,5/10
