Minden rockzenében jártas ember tudna pár példát mondani olyan együttesre, melyektől egyszerűen lehetetlen reprezentatív mintát venni, annyi stílust érintenek nem csak albumok között, de albumon belül is. Persze ennek az ellenkezője sem ritka: vannak bandák, akiktől, rosszindulatúan fogalmazva, ha egy számot hallottál, akkor az összeset hallottad. Már csak azt kell eldöntened, tetszett-e az a szám.
A francia Pencey Sloe ebben a stílusban utazik. Zenéjüket dream pop, illetve shoegaze kategóriába sorolják; előbbinél csak-csak, utóbbinál kevéske esély adatik a stílus kereteinek feszegetésére. Már magukból a kategóriákból is látszik, hogy ez nem tipikusan az a zene, amire szétnyílik, majd a breakdown-nál egymásnak szalad a tömeg.
Diane Pellotieri vokálja kristálytiszta, éteri, egyszerre hűvös és melengető, egyszóval angyali. Tökéletesen harmonizál a lebegős gitártémákkal és a szintén levitációt idéző effektekkel. Az album minden dala kivétel nélkül végtelenül nyugodt, békességet árasztó, nem kívánja felkorbácsolni a hallgató érzelmeit. A sérülékeny korosztályok is nyugodtan fogyaszthatják, mert adrenalint nem vagy csak nyomokban tartalmaz. Ezt a korongot sokkal inkább fogjuk feltenni egy hosszú hét utáni fürdőkádban elterüléshez, mintsem egy állásinterjú előtti ególöket eléréséhez.
Volt egy osztálytársam gimnáziumban; rendkívül vékony srác volt, röhejesen alacsony vérnyomással. Valahányszor leült, rövid idő után elkezdte ültében rázni az egyik lábát. Azzal szívtuk a vérét, hogy csak azért csinálja, mert különben annyira leesne a vérnyomása, hogy meghalna. A Buried Them All ugyanaz az albumnak, mint ez a lábrázás az én osztálytársamnak. Vontatott, de súlyos dobok, kellemes hangnemváltások, optimista hangzás; az egész dal olyan, mintha valaki ketamint nyomott volna a késői grunge-ba.
Azonban sajnos az első három bekezdésemmel az egész albumot jellemeztem. Az embernek rögtön az elején el kell dönteni, szereti-e azt a stílust, melyet a Pencey Sloe képvisel, mert túl sok csavart nem fog kapni a lemezen ezután. Természetesen a stílus bizonyos keretek közé szorítja a kreativitást, de a „Don’t Believe Watch Out” olyannyira nem törekszik arra, hogy ezek közül kitörjön, hogy egy ponton túl semmi nincs, ami kiemelné egyik vagy másik dalt a többi közül.
Míg a lemez első pár számánál fel tudtam írni az észrevételeimet, a közepe felé kezdtem elveszteni a fogást rajta és a Sins után fel is adtam a jegyzetelést. Nem azért, mert ez a szám kevésbé lenne jó, mint a többi, egyszerűen csak rájöttem, hogy innentől csak ismételném magam. Nagyjából annyira tudok belőle bármit kiolvasni, mintha az egyszeri géplakatost odaültetnénk egy mágneses rezonancia spektrum elé, hogy na mesélj, mit látsz, Lali.
A dalok, ha kiemeljük őket az albumból, akkor viszont szépek, jók, működnek. Kellemesen éteri, dallamos, higgadt darabok, amit, még ha nem is vevő az ember erre a stílusra, rövid távon nagyon lehet élvezni. Nekem legalábbis jól esik ennyi kontraszt a szokásos belezős, agyat serpenyőben kisütős zenéim mellé. Azonban ha valaki nem rajong különösebben az ilyen típusú ingerszegény, elmélázós zenéért, akkor hamar bele fog fáradni, ahogy én is tettem, és eljut arra a pontra, hogy egy odakívánkozó, de kihagyott beütést, hangnemváltást, ritmusvariációt személyes támadásként fog megélni.
Viszont hogyha valaki vevő a "viktoriánus ruhákba bújt nő a tengerparton állva kémleli a távolt férjére várva" hangulatú zenékre, akkor egy lépést se tegyen tovább, mert a Pencey Sloe ki fogja elégíteni az ilyen irányú igényeit. Tényleg csak azon múlik, ezt szeretné-e.
7,5/10
Fotó: Lou Beauchard
