Nemcsak kedvenc zenekaraim, illetve lemezeim vannak, hanem most már kedvenc lemezkiadóim is. Itt van például az InsideOut Music. Néha elég csak ránézni a kiadó nevére és máris összefut a nyál az ember szájában.
Ray Alder, aki John Archt váltotta a harmadik nagylemez után a Fates Warningban, és aki azóta kilenc albumot felénekelt már a zenekarban, valamint ötöt a Redemption élén és kettőt az Engine vokalistájaként, most szólóalbummal jelentkezett. Ray tehát nem ül a babérjain és kreativitását kihasználva minden lehetőséget megragad, hogy csodás énekhangját kamatoztathassa.
A Fates Warning-rajongóknak mostanában rendesen kijár a jóból, hisz a zenekar tavalyi koncertlemeze mellett idén nyár elején a régi énekes John Arch is új anyaggal jelentkezett (ráadásul Fates Warning-tagokkal karöltve), most pedig Ray kezdett szólókarrierbe az FW mellett. A következő hangszeresek kísérik őt a lemezen: Mike Abdow - gitár/basszusgitár, Tony Hernando - gitár/basszusgitár, Craig Anderson - dobok.
John és Ray teljesen másfajta hangkarakterrel bír, ám mindketten nagyszerű énekesek, senkihez sem hasonlítható stílusban alkotnak. Gondolom nem csak rám van hipnotikus hatással Ray Alder csodás, megnyugtató énekhangja; a progresszív rock szerintem a lehető legmegfelelőbb terep a számára. És ezen a lemezen mintha megfogta volna a Fates Warning szellősebb, szárnyalós dolgait, és ebben a stílusban alkotva komponálta meg az album szerzeményeit.
Az, hogy egy lemez hangzása jól sikerül, az sem régen, sem pedig ma nem számít már igazán nagy szenzációnak. A nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje volt a zenei stúdiófelvételek legsötétebb korszaka. Ray Alder lemezének hangzása (a rögzítési módtól függetlenül) igazán kiváló minőséget képvisel (csakúgy, mint a tartalma): gyönyörűen szólalnak meg a hangszerek a gondos kezekben, Ray bársonyos, simogató hangja felejthetetlen és megismételhetetlen.
Az első tétel a Lost, melyben a hallgató valóban elvész a lehengerlő atmoszférában és feláldozza magát a progresszív rock oltárán. Nem hasítanak a riffek, nincs komplex dobvihar - finom, melodikus témák övezik a dalt. A Crown Of Thorns lágy basszusgitárral indít, az ének szintén kellemes és szárnyaló; megamelodikus szerzemény a javából. A Some Days még simulékonyabb: lágy gitártémák és pulzáló, hipnotikus basszus öleli körül.
A Shine-ban a sok melódiát egyensúlyozva rátesznek egy kis kakaót a gitárokra: a dal közepén, majd pedig a végén zárásképp is felüti a fejét egy brutál riffelés, de csak módjával, nem mennek át Meshuggah-ba vagy ilyesmi. Az Under Dark Skies lebegős stílusa barátságos, békés atmoszférát teremt. A Beautiful Lie töri meg kissé ezt a vonalat, ami az eddigiekben képviselte az albumot: lendületesebb, vidámabb darab, ütős refrénnel, király gitárszólóval.
A The Road lágyabb, líraibb vizekre kormányozza a hajót: gyönyörű, felkavaró szerzemény. A Wait egy kissé bekeményít, Ray pedig hatalmasat énekel benne. Aztán itt van még a What The Water Wanted és a záró The Killing Floor: mindkét dal nagyon jó, az ötvenperces album fontos alkotóelemei, melyek a többi szerzeménnyel együtt teszik kerek egésszé a lemezt (a limitált kiadás tartalmazza még a The Road akusztikus verzióját is).
Ray Alder első szólóalbuma, a "What The Water Wants" 2019. október 18-án jelent meg az InsideOut Music gondozásában. Nagyszerű korong: Fates Warning-rajongóknak kötelező!
10/10
