Ugribugri HC/metal. Az a fajta muzsika, melyet ha egy koncerten előad a zenekar, akkor ők is, valamint a közönség is többet tartózkodik a levegőben, mint a földön. Vagy éppen a hallgatóság akarja mindenáron megszabadítani magát saját fejétől, úgy belemerül a headbangelésbe. Ez már csak ilyen. Egy nem rockzene-közeli ember valószínűleg elmegyógyintézetbe utaltatna minket, ha ezt látná. De ez legyen az ő bajuk - mi meg majd egyszer kikeveredünk a fejrázás okozta nyakficamból (vagy nem, de az biztos).
Az észak-kaliforniai Lionheart rosszul választott nevet magának: szerintem a stílusukhoz jobban illene mondjuk az oroszlánbőgés elnevezés. A nevük alapján valami dallamos AOR muzsikára asszociál az ember. A gyanútlan hallgatót kíméletlenül legyalulja a HC/metal brigád. Elképzelem, hogy egy The Beatlesen szocializálódott nagypapát meglep valaki ezzel a lemezzel, mondván, hogy biztosan valami dallamos hard rock, aztán mikor a nagyfater felrakja a leharcolt Tesla-lemezjátszójára az albumot, az első taktusok után azonnal egy brutális szívroham végez a szerencsétlennel (vagy rájön, hogy az évtizedekig istenített The Beatles egy nyáltenger és akkorát zúz az anyagra, hogy végül az csinálja ki).
Mindig is szerettem a hardcore-t, legyen az old school vagy éppen new school; mostanában pedig kimondottan rá vagyok állva erre a vonalra. A Lionheart 2004-es megalakulása óta két EP-t ("This Means War" - 2006, "Welcome To The West Coast" - 2014) és hat darab nagylemezt ("The Will To Survive" - 2007, "Built On Struggle" - 2011, "Undisputed" - 2012, "Love Don't Live Here" - 2015, "Welcome To The West Coast ll" - 2017) jelentetett meg, és persze ebbe beletartozik a szóban forgó legújabb dobásuk, a "Valley Of Death" is.
A lemez hossza a tipikus hardcore-szellemiséget tükrözi: mindössze huszonöt perc. És ez így tökéletes. Aki ezt az anyagot végigheadbangeli, az örülhet, ha nem szenved maradandó agykárosodást vagy valami hasonló szörnyű egészségromlást. A szomszéd idegrendszerének megnyomorításáról már nem is beszélve. Amúgy tipikus koncertzene: otthoni zúzásra csak szigorú felügyelet mellett ajánlott. Az ember folyamatosan késztetést érez felpattanni a kanapéról és rommá verni a lakás berendezését. Igen, ez a fajta muzsika óriásai energiákat szabadít fel: romos házak lebontásához például kiváló kísérőzene.
Na, de most már térjünk a lényegre: a "Valley Of Death" tíz dalt tartalmaz és mindegyik három perc alatti. A címadó egy amolyan jump-jump-féle riffelde, mely alatt a koncerteken valószínűleg mindenki egyszerre pattog, mint egy gumilabda. A következő (Burn) egy picivel tempósabb - maximum négy húrt igénylő, kőegyszerű, ám atom riffekkel operáló HC/metal szerzemény. Majd egy kissé még jobban belelendülnek a srácok a következő dal közben (For The Record). Utálom már leírni azt a szót, hogy riff, de hát mi a jó franccal helyettesítsem, meg amúgy is az egész album egy kiba..ott riffkirakat. Persze nincs is ezzel semmi baj, szeressük mi az ilyet.
A Rock Bottom is állat témákkal (riffekkel, hehe) jeleskedik. A When I Get Out az első gyorsabb nóta, melynek közepén egy kicsit azért lassítanak: ismét a levegőbe kívánkozik az ember, a végén pedig veszettül bólogat. Nem elemezgetem tovább a dalokat, egyrészt, mert hasonló felépítésűek, másrészt most vagyok hajlandó utoljára leírni azt, hogy riff.
Kiszámítható, kissé egysíkú, de mindenképpen a műfaj egyik legkiemelkedőbb darabja. Nincs üresjárat, a színvonal egységes, a hangzás ütős, az élmény pazar. A hardcore szerelmeseinek kötelező anyag. A "Valley Of Death" az Arising Empire gondozásában jelent meg 2019. november 15-én.
10/10
