Már megint egy zavarba ejtő, nehezen bekategorizálható, több stílust magába olvasztó, húsrágó, hídverő, őstermészetkedvelő, amerikai zenekar a láthatáron! Mondjuk, hogy doom/death metal formáció. Aztán majd csak felkapjuk a fejünket, mi ez? Most szórakoznak ezek? Úgy fest a dolog, igen. Sőt, még szórakoztatnak is. Elővezetik a légiesen könnyed dallamokat, aztán jól fejbe vágnak a gumikalapáccsal. Ehhez szóljanak hozzá a finom pesti úrilányok… (ha még vannak ilyenek)!

Váltakozó énekstílus, hörgés és dallamok, kemény alap és finomságok, hány zenekarra illik a rövid leírás? Na igen… A szám nagyjából a csillagokéval vetekszik. Tehát ezzel még nem tettek rám nagy hatást, az ilyesmi manapság annyi, mint magadra tetováltatni valamit, attól még nem leszel menő, illetve nem attól leszel menő… Mégis egyre többen megteszik. Egyre többen választják a zenekarok közül a váltakozó hangvételű megszólalást, talán sokoldalúságukat fitogtatják ezzel vagy mert sokféle előadót kedvelnek, onnan jön, vagy talán az aktuális trendeknek szeretnének megfelelni… ki tudja?

Sráckoromban nem igazán rajongtam ezért. Jobban szerettem, ha egy koncerten végig lehet ugrabugrálni az egészet vagy éppen ellenkezőleg, mindenki ül egy kényelmes helyen, és figyeli az eseményeket. A kettő valahogy nehezen állt össze, mint ahogy a nyolcvanas-kilencvenes években ez még nem is volt divat. Mostanra viszont megszokottá vált. Senki nem lepődik meg, ha egy vért okádó bestia egyszer csak Maria Callassá lényegül át és nagyívű operaáriában folytatja a dalt…

Mindezt csak annak érzékeltetésére hoztam fel, hogy valóban nehéz újszerű, izgalmas zenével előállni, különösen, ha abban ének is van. Nem, a Lungs sem találta fel a varázsszőnyeget. Amivel elrepítenek minket, az rendkívül egyszerű rockzene: gitár, basszusgitár, dob által megalapozott darálás. A lassú őrlés és a dühödt üvöltések keveredését a Crowbar, Down, és más louisianai zenekarok nyomán egyszerűen csak sludge metalnak minősíti a szakma, a kritikusok a Lungsot is ennek jelölik, ám ezzel némileg értékét vesztik az ilyen korongok, mint ez, mert napnál világosabb, hogy többről van szó, mint egy adott műfajnak való megfelelés.

De ehhez legalább két számot meg kell hallgatnunk az "Estuary" (Torkolat) lemezről, mert az elsőben (Matriarch) még nincs semmi különleges. Tisztességes zúzda, tekintélyes hangadottságú énekessel. Aztán megszólal az Unbecoming, na, erre már érdemes figyelni. Mintha másik zenekar lenne, gördülékeny, fülbarát melódiák, nagy progresszív elődöket sejtető, teljesen más tónusú ének, majd egyszer csak megdörren a cucc, és újra itt az első tételből megismert Lungs, hogy hallójáratainkat próbára tegye. Azonban más ez, mint amit a New Orleans-i színtér képviselőitől megszoktunk. Hiányzik belőle a dél szaga: nem is lehet másképp, hiszen a csapat Minneapolis városát képviseli.

Az Oak már megint más, ezúttal kissé színtelen hangon szólal meg, annyira fakó, életlen, mint egy átdolgozásra váró, több ezer éves festmény, de természetesen nem marad meg ezen a szinten, mert erőre kap, és döngölése lelki szemeim előtt újra a magasba emeli a koncerteken összegyűlt rajongók kezeit.

Az At The Estuary csillagközi, hipnotikus, leginkább Pink Floyd/King Crimson lemezekre hasonlító percekkel indul, mielőtt megmutatja a Lungs durvább oldalát, és nekem ezek a percek nagyon tetszenek. Hozzá kell tennem, az énektémák vékony szálon egyensúlyoznak, mert ezekhez a kidolgozott, finomra húzott progresszív elemekhez a srácok adottsága majdhogynem kevés. Magasra tették önmaguknak a lécet. A tagság név szerint: Jeff Nicholas - ének/dobok, Jonas Kromer Yela - gitár/ének, Mike Cushing - basszusgitár, Dan Lee - gitár.

Az A Blessing, A Curse zárja a kiadványt. Ebben az előző számokhoz képest pontosan fordított a dalszerkezet, a téma durvában nyit, majd lemegy higanysűrűségű álmodozásba, ahonnan elmerengő, hipnotikus gitárfutamok emelik ki, s viszik el az elkeseredett üvöltések örök labirintusába. Innen már nincs visszaút… A Lungs megfogott, elkapott, ha eddig eljutottál, jó eséllyel figyelni fogsz a jövőben megjelenő anyagaikra is (korábbi lemezük: "As Dust Reaches The Earth" 2015).

Nem tipikus, nem megszokott, nem annyira az élő fellépéseken földbe döngölő vagy metalhimnuszokat zengető társaság, mint inkább fejhallgatós, vinyl lemezek gyűjtői számára érdekes előadók ők: csak ajánlani tudom őket a magyar közönség számára.

8/10