Úgy voltam vele, hogy majd a karácsonyi nagybevásárlás után írom csak meg ezt a beszámolót, ehhez képest már most a billentyűket püfölöm, amikor még a Barba Negrában vett felejthető sörök íze sem ment ki a számból, de hát addig üssük a vasat, amíg meleg. Bár amilyen intenzív volt a koncertélmény, valószínűleg a két ünnep között a családtagjaim még mindig másról se fognak hallani tőlem, mint arról, hogy Jinjer koncerten voltam. Megint.
Valahányszor az ukrán csapat Magyarországon van, azért én is igyekszem a helyszínen lenni. Ott voltam másfél éve, amikor még a Dürer Kertet rakták teltházasra, illetve idén januárban, amikor bár már a jóval nagyobb Barba Negrában léptek fel, még csak egy négy fellépőből álló koncertsorozat második, kora esti produkciója voltak. Most, miután legújabb nagylemezük, a „Macro” lefeszegethetetlen lett a különféle ranglistákról (kritikánk ITT olvasható), és világ körüli turnéjuk majdnem minden állomása teltházas lett, a magyar rajongók számára előrehozott karácsonyi ajándékként megtöltötték a Barba Negrát is, immár az est fő attrakciójaként.
Tetszik - nem tetszik az ukrán kvartett által játszott súlyos, technikás, groove-os extrém metal, azzal nem lehet vitatkozni, hogy a Jinjer az évtized egyik legkeményebben dolgozó együttese. Olyan döbbenetes mennyiségű koncertjük volt mostanában, hogy csodálom, hogy a dátumok ráfértek a turnépóló hátuljára. És amikor nem Kelet-Európában, Észak-Amerikában, Japánban vagy Ausztráliában turnéznak, akkor meglepnek minket egy-egy videoklippel, vagy időt szakítanak olyan albumok összerakására, mint a "Macro".
Így amikor fájó szívvel kihagytam az idei Rockmaratonos fellépésüket, azzal vigasztaltam magam, úgyis jönnek még ők az én utcámba. Igazam is lett, az év végi turné legvégére, bár utólag, de felkerült a budapesti dátum. Úgyhogy útra keltem, hogy lerójam tiszteletemet az egyik kedvenc bandám előtt.
Három előzenekar is fellépett a Jinjer előtt, ebből kettőről, a Khromaról és a Space of Variationsról egy az egyben lemaradtam. A The Agonist szettjére értünk oda. A kanadai csapatról alkotott eddigi véleményemet a három kedvenc betűmmel tudnám leírni: meh. Annyit tudtam róluk, hogy az azóta az Arch Enemy frontembereként funkcionáló kékhajú lány korábban ebben a csapatban hörgött, de ezen kívül sok minden nem jutott el hozzám a The Agonist-ról, és a legutóbbi albumukról írt kritikánk alapján megállapítottam, hogy nem is vagyok egy hullámhosszon a dallamos death-et játszó bandával (ez ITT olvasható).
De mivel a Barba Negrában a legkisebb lehetőség sincs az elvonulásra (ha csak telefonálni mentél ki, a biztonsági őrök már akkor is háborús bűnösként kezeltek, és a karszalag hiánya se könnyítette meg a ki-be mászkálást), akarva-akaratlanul végignéztem a koncertet. Sajnos a hely hangosítása nem kedvez az amúgy is zajos műfajoknak; az egyik lábdobos-sikítós-gitártekerős számnál a férjem lágyan a fülembe üvöltötte, hogy valószínűleg így hangzik a metal azoknak, akik nem szeretik. Sajnálom, hogy nem hallottam jobban a koncertet, mert amúgy szívvel-lélekkel játszottak, és egy-két riffjük még így zörgősen is megmozdította a lábizmaimat.
Aztán egy húszperces szünet következett, ezalatt volt időm beállni a sörsorba, megörülni a random felbukkanó ismerőseimnek, sőt a sorban állva lepacsizni a metal.hu-s kolléganővel is. Azt hamar elfogadtam, hogy nem lesz olyan jó helyünk, mint szűk egy éve. Akkor még a második sorban állva egy-két mosolyt is elcsíptünk Tatjánától, most úgy voltam vele, hogy örülök, ha a színpadig el fogok látni. A banda iránti érdeklődés exponenciális növekedése egyértelműen megmutatkozott a tömeg méretén.
Aztán fél tízkor végre lekapcsolták a fényeket, és megszólalt a hangszórókból az új lemez záródala, a lainnereP. Majd az atmoszferikus-elektronikus dal végével a banda belecsapott a húrokba a Teacher, Teacherrel, szokásukhoz híven először csak a srácok jelentek meg a színpadon, majd a feszültség csúcspontján berobbant Tatjána, és vokáljaival apró darabokra törte a törékeny heteroszexualitásomat.
Az már senkit nem lep meg, hogy ennyi turnézás után a bandatagok vérprofi előadóvá nőtték ki magukat. Nem tudom, szándékosan öltek-e ennyi energiát a színpadképükbe, de a Jinjer koncertjei konkrétan szemcsapdák. Roman és Eugene hanyag eleganciája (utóbbi hózentrógeres-inges öltözéke már-már letaszítja szívem trónjáról Tatjánát) tökéletesen harmonizál a hiperaktív, extravagáns énekesnővel.
Tatjána ugyanis nem csak férfiakat és démonokat megszégyenítő extrém vokáljairól híres; ha valaki látott már Jinjer-koncertet, az tudja, a frontember gyakorlatilag százhatvanhárom centi tömény energia. Pörgőrúgások, tánc, levitáció: Tatjána minden testhelyzetben képes leénekelni a csillagokat az égről. Éppen ezért sajnálom nagyon, hogy a vasárnap esti koncertből sziluetteken kívül nem sok minden látszott. A füstgép olyan intenzitással ment, hogy egy pillanatra azt hittem, eluralkodott a helyen a nosztalgia, és visszaálltunk a benti dohányzásra (nem hibáztatnék senkit, egy vicc a Barba Negra kijelölt dohányzója). Illetve a fények is csak hátulról bombáztak minket, maguk a fellépők mintha egyáltalán nem lettek volna megvilágítva.
Ezzel nagyon fontos aspektusát vesztette el a koncert, no de semmi gond, majd a hang kárpótol minket, gondolnánk. Tévesen. Annyira zajos volt a hangosítás, hogy ha nem tudom betéve a számokat, agyalnom kellene, hogy melyiket hallom éppen. De szerencsére betéve tudom őket, szóval megmaradt az éneklés és a tánc/ugrálás/headbangelés. Azonban a hely időközben teltházas lett, és ebben a rajongó.zip formátumban lehetetlen úgy bulizni, hogy ne verjem ki a telefont egy lelkes amatőr operatőr kezéből (valaha bárki visszanézte egyébként a metalkoncerten készített felvételeit?). A tömegbe sörrel a kezükbe ki-be mászkáló emberek sem könnyítették meg a helyzetemet. Úgyhogy végül lemondtam arról a kevéske látványról, melyet a füstgép engedett, és hátravonultam zavartalanul ugrálni a tömeg szélére. Egyébként a szemüvegemet életem első Jinjer-koncertjén törtem el, úgyhogy mostanra egyfajta hagyománnyá vált, hogy semmit se látok belőlük.
Koncertetikettet nem ismerő hallgatók és rekordbunkó biztonsági őrök ide vagy oda, a Jinjer letette az asztalra, amiért jött. Elhangzottak a klasszikusok is; szerintem legalább öt centivel lejjebb döngöltük a Barba Negra padlóját a Who Is Gonna Be The One soraira, de a Words Of Wisdom gyilkos groove-jai sem kímélték a hangszálainkat. Természetesen nem maradhattak ki az új album közönségkedvencei: az On The Top, a Pit Of Consciousness és személyes kedvencem, a Retrospection bőven nyújtott lehetőséget arra, hogy elordítsuk a hangunkat. Ezen kívül főleg a „Micro” és a „King Of Everything” dalait nyomták, sajnáltam, hogy a „Cloud Factory”-ról csak egy szám fért be a programba. Az estét az elmaradhatatlan Pisces-szel zárták, és amikor már azt hittem, hogy unásig hallgattam ezt a számot, bizonyították, hogy élőben pont ugyanolyan átütő erejű a századik hallgatás után is.
Megható volt látni a búcsúzkodó stábot a koncert végén, elvégre mégis csak nálunk zártak egy hosszú turnét, és egy eseménydús, ámde bizonyára kimerítő évet. Ahogy hazafele tartottam, büszke merchtulajdonosként, fülemben még mindig az este záróakkordjaival, már azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy ismét Budapesten lépjenek fel. Remélhetőleg még nagyobb helyen, még több dallal. De bárhogy is alakul, én ott leszek.
