Aki nem a hajdanvolt állampárt egykori Köztársaság téri romos székházának alagsorában húzta meg magát az elmúlt években, az pontosan tudja, hogy a kanadai The Agonist 2014 óta nem igazán van könnyű helyzetben. Valahogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy várni és remélni lehetett.
Az Arch Enemy soraiba 2014-ben távozó előző énekesnő, Alissa White-Gluz helyére a hasonló hangi adottságokkal és színpadi jelenléttel rendelkező Vicky Psarakis érkezett, és a Rodeostar Records gondozásában szeptember 20-án megjelenő "Orphans" már a harmadik vele készült soralbumuk (mindösszesen ez a hatodik). A 2015-ös "Eye Of Providence" a tumultussal teli időszak ellenére egész jól sikerült (lemezkritikánk ITT), azonban a 2016-os "Five" nagyon félrement (a recenziónk ITT olvasható).
Sok baj volt azzal a koronggal: melodráma-hegyek, popdíváskodás, giccses érzelmi hullámvasútra épülő klisés dalok tömkelege. Sajnos ennek meg is lett az eredménye. A Century Media után a Napalm Records kiadóhoz szerződött a zenekar 2016-ban, de az eléggé katasztrofálisra sikerült produkció után ott sem volt nagyon maradásuk. Hiába áll szimpatikus tagokból a csapat és bármennyire aranyos is Vicky Psarakis, ez a trendi, énekesnős extrém pop metal valahogy nem igazán akart visszhangot verni a metalszíntéren.
Azóta nem sok mindent lehetett hallani felőlük, leginkább csak mostanában erősödött fel a sajtóbeli cicaharc a White-Gluz - Psarakis fronton. Az utóbbi azzal vádolta az előbbit, hogy az mindent megtesz a banda lejáratásáért és ellehetetlenítéséért és minden erejével akadályozta az aktuális stúdióanyaguk megjelentetését. Nem tudom, hogy mi igaz ebből, de őszintén szólva nem is érdekes ez: a The Agonist kiadó nélkül maradt, az "Orphans" egy éve pihen a polcon, de végül a Napalm egyik alistállója, a Rodeostar Records végül kiadta.
Sajnos a The Agonist presztízsének visszaeséséről mindennél többet elmond, hogy a náluk jóval később megalakult és ismertté vált ukrán Jinjer viszi el őket turnézni kvázi-előzenekarként az európai klubkörre. Egyszóval ez a mostani korong igazi vízválasztó a kanadaiak életében: ha ezzel sem sikerül megkapaszkodniuk, akkor valós a veszélye annak, hogy végleg eljelentéktelenedhetnek akár már rövid távon is.
Ez pedig nagyon is érződik: mintha a The Agonist is tökéletesen tisztában lett volna a helyzettel és valamit nagyon meg akartak volna mutatni. A 2016-os "Five" pontosan túlhabosított érzelmi giccse és metalcore-operája miatt hasalt el: a kanadai együttes olyannyira túlzásba vitt minden elemet a zenéjében, hogy az szinte már önparódiaként hatott. Az "Orphans" hallgatása során meglepve tapasztaltam, hogy olyan az egész, mintha semmit sem tanultak volna a leckéből és elkészítették volna majdnem ugyanazt az albumot, de valahogy mégis teljesen más lett a végeredmény.
Van itt minden, mint a búcsúban: deathcore, metalcore, technikás death metal, modern pop metal, ultradallamos refrének, operás betétek, de néha a zenei elemek egymás hegyén-hátán, kapaszkodó és kapcsolódási pont nélkül vannak összedobálva. Erre tökéletes példa az egészen rettenetes As One We Survive: gyakorlatilag követhetetlen módon, két-három másodpercenként változik a dal stílusa és az egésztől leginkább gyomorideget kaphatunk, nem libabőrt. Ez a legrosszabb módon utal vissza a "Five" világára.
Szerencsére azonban sok olyan dal is helyet kapott a lemezen (tulajdonképpen a nagy többség ilyen), mely kifejezetten jól sikerült, húzós és beindítja az ember nyakát: ilyen a hipergyors The Gift Of Silence (leszámítva a sablonosan belassuló középrészt), a középtempós, heavy metalos Blood As My Guide, illetve hasonlóan jó a Dust To Dust is és a remek hangulatú Mr. Cold is. Külön öröm, hogy az előző lemezről szinte teljes mértékben hiányzó gitárszólók is újra tiszteletüket teszik és Danny Marino végre jó párszor megmutatja, hogy mire is képes, ha teret kap a dalokban.
Tulajdonképpen két tétel az, amelyik számomra szinte hallgathatatlan és szerencsétlenségemre a zenekar pontosan ezeket választotta kislemeznótának: a már említett As One We Survive mellett a nyitó In Vertigo is szörnyű az operás világfájdalmával, de a többi szerzemény mérföldekkel jobb az előző korongnál.
Egy valamit azonban kénytelen vagyok megjegyezni: nagyon hallatszik, hogy az a bizonyos Jinjer nevű ukrán csapat az elmúlt két-három év legnagyobb berobbanását vitte véghez a nemzetközi (de legalábbis európai) metalszíntéren. Már az előző lemeznél megemlítettük, hogy sokszor kísérteties a hasonlóság a két banda zenéje között és nehéz is megkülönböztetni őket. Nos, az "Orphans" esetében ez még nehezebb lesz, mert Vicky Psarakis sokszor egy az egyben hozza Tatjána Smaljuk manírjait és előadásmódját.
Érdekes módon míg az előző lemez egységesen volt gyenge, itt a dalok szélsőségesen megoszlanak minőség tekintetében: ami jó, az nagyon jó (lásd a felsorolt dalokat és a korong 80%-át), ami viszont rossz, az bitang módra az. Tényleg nem tudom, hogy sikerül-e majd fordítania pályáján a kanadai bandának: remélhetőleg a Jinjerrel közös turnékör sokat dob majd a népszerűségükön, mert lelkesedésük sok kételkedőt meggyőzhet. A szimpátiám az övék és nagyon szurkolok nekik.
8,5/10
